Brahmajala Szutta - A 'Tathāgatha' jelentéséről

Fordította: Pressing Lajos
Online forrás: Buddhista Misszió
Forrás: Bodhi, Bhikkhu: Brahmajāla Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója. Orient Press Kiadó, Budapest, 1993.

DN 1. Brahmajāla Sutta (PTS: D I 1)

A nézetek mindent felölelő hálója

• Szutta
• Bevezető
• Kommentárok I., II., III., IV., V.
• Exegetikai tanulmányok
• A Pāramīkról
• A 'Tathāgata' jelentéséről
• Függelék 1., 2.

Ötödik rész

A »Tathāgata« szó jelentéséről

K. A Magasztost nyolc okból hívják »Tathāgatának«:

(i) mert »így jött« (tathā āgato);

(ii) mert »így ment« (tathā gato);

(iii) mert eljutott a (dhammák) valódi jellegzetességeihez (tathalakkhaṇaṁ āgato);

(iv) mert ráébredt a valódi dhammákra a ténylegességnek megfelelően (tathadhamme yāthāvato abhisambuddho);

(v) mert a valóságot látó (tathadassitāya);

(vi) mert az igazságot szóló (tathavāditāya);

(vii) mert azt gyakorolja, amit tanít (tathakāritāya);

(viii) végül a felülmúló és győzedelmes értelmében (abhibhavanaṭṭhena).

Vajon miért nevezhetik a Magasztost Tathāgatának

(i) … az »így jött« értelmében?

Mert ugyanolyan módon jött, mint ahogyan a korábbi tökéletesen megvilágosodott Buddhák is érkeztek, minden erejüket megfeszítve a világ jobbítása érdekében – vagyis ahogyan a Magasztos Vipassī, Sikhī, Vessabhū, Kakusandha, Koṇāgamana és Kassapa is jöttek.¹ Mit értsünk ez alatt? A mi Magasztosunk (a Gotama Buddha) ugyanazon az elhatározáson (abhinīhāra) keresztül érkezett, mint amelyen keresztül a felsorolt többi Magasztos is érkezett. Vagy mint ahogy a Magasztos Vipassī… és a Magasztos Kassapa azután jöttek el, hogy kiteljesítették mind a harminc pāramīt – vagyis az adás, erény, lemondás, bölcsesség, energia, türelem, igazság, eltökéltség, szeretet és felülemelkedettség tíz alapvető, tíz köztes és tíz végső pāramīját –; meghozták az öt nagy lemondást – vagyis lemondtak a testrészeikről, a szemük világáról, a jóllétükről, a királyságukról, s a gyermekeikről és feleségeikről; véghezvitték az előzetes erőfeszítéseket, kifejlesztették az előzetes magatartást, a Dhamma hirdetését, a rokon lények javára irányuló magatartást stb.; s elérték az értelmet kifejlesztő magatartás tetőpontját – pontosan ugyanezek kifejlesztését követően jött el a mi Magasztosunk is (tathā amhākam pi Bhagavā āgato). Vagy pedig mint ahogyan a Magasztos Vipassī… és a Magasztos Kassapa az éberség négy alapjának, a négy tökéletes erőfeszítésnek, a szellemi siker négy alapjának, az öt képességnek, az öt erőnek, a hét megvilágosodási tényezőnek és a Nemes Nyolcrétű Ösvénynek a művelésén és kifejlesztésén keresztül érkeztek meg, pontosan ugyanúgy érkezett meg a mi Magasztosunk is. Ezért Tathāgata tehát, mint aki »így jött«.

Mint ahogy Vipassī és a múltnak többi bölcse
A világ mindentudásához eljutott,
Ugyanúgy jutott el ide az a Sakya bölcs is,
Akit, mint mindent látó Úrt, »Tathāgatának« hívnak.

SK. Bár az öt nagy lemondás az adás tökéletességéhez tartozik, itt azért kerültek külön említésre, mert ezek az átengedés különleges formái, amelyeket rendkívül nehéz gyakorolni [és így a megvilágosodás megkülönböztetett követelményeit alkotják]. Ugyanezen okból említendő külön a szeme világáról való lemondás a testrészekről való lemondástól. És bár a további három tényező mindegyike tartalmaz birtokot, mégis ezért kellett külön említeni a feleségről és a gyermekekről történő lemondást a jóllétről, illetve a királyságról való lemondástól. Az »előzetes erőfeszítések« (pubbayoga) a meditációs teljesítmények, valamint az (öt) abhiññā realizálását jelentik, azzal az ezeket előkészítő gyakorlatanyaggal együtt, ami a bemenés és a visszatérés kötelességeiből áll (a faluba, alamizsnáért történő betérésről, s az onnan való távozásról van szó). Az »előzetes magatartás« (pubbacariyā) az adás stb. területén mutatott különleges teljesítményeket foglalja magában, úgy, amint az a Cariyāpiṭakában le van írva. Vannak azonban, akik szerint az előzetes erőfeszítés maga az igyekezet, az előzetes magatartás pedig vagy az adás stb. gyakorlása, vagy pedig a magányos vándorlás testi elvonulással. A »Dhamma hirdetése« olyan beszéd, amely a megvilágosodás három fajtája irányába tereli és érleli a lényeket, azzal, hogy elmagyarázza nekik az adás stb. gyakorlatát, a kevés vágy előnyeit, a saṁsāra elégtelenségét és a nibbāna áldásait. Az »értelmet kifejlesztő magatartás« a tudás bővítését jelenti az olyan területeken, mint pl. a tettek birtoklásának tudása (kammasakatāñāṇa), a folt nélküli foglalkozások tanulmányozása és a folt nélküli tudás ismeretei, a halmazatok, érzékelési alapok stb. ismerete, a három általános jellegzetesség felismerése. Lényegében a bölcsesség tökéletességéről van szó, csak azért kerül ilyen formában, külön is megemlítésre, hogy felhívja a figyelmet a tudásbeli követelményekre² Az éberség megalapozásainak (és a megvilágosodás többi összetevőjének) az említésével a kommentár az eljövetelt a csúcspontra való megérkezés értelmében világítja meg [ezek az állapotok ugyanis úgy értendők, mint magának a világfeletti ösvénynek az összetevői, illetve gyümölcsei]. De az is lehetséges, hogy az éberség megalapozásai stb. itt csak mint a belátó megértés kísérői szerepelnek [vagyis mint a gyakorlás előkészítő (világi) szakaszai].³ Ezenkívül annak az értelmezésnek is van érvénye, amely szerint az elhatározás említése az eljövetel útjának kiindulására, a pāramīk említése annak középső szakaszára, az éberség megalapozásainak stb. az említése pedig betetőzésére utal.

K. Miért nevezik Tathāgatának

(ii) … az »így ment« értelmében?

Mert ahogyan megszületett, máris képes volt járni, mint ahogyan a Magasztos Vipassī… Kassapa is képesek voltak járni, amint megszülettek. És hogyan ment a Magasztos? Amint megszületett, megállt szilárdan földre vetett lábakkal, majd ezután északi irányban hét lépést lépett (gata) előre. A hagyomány szerint: „Amint a bodhisattva megszületett, Ānanda, megállt szilárdan földre vetett lábakkal; majd ezt követően, miközben egy fehér napernyőt tartottak föléje, északra fordulva hét lépést tett előre. Miután végigtekintett valamennyi irányba, elbömbölte magát a Nyáj Vezetőjének üvöltésével: 'Én vagyok a világ legelsőbbike. Én vagyok a világ legkiválóbbika. Én vagyok a világ legmagasztosabbika. Ez az én utolsó születésem. Nincs már több megújulása a létesülésnek.'” (D. 14).

E járása valódi (tatha) volt, nem pedig valótlan (avitatha), hiszen a szellemi megkülönböztetés területén felmutatott számos későbbi teljesítményét elővételezte, a következő értelemben. Amikor megszületését követően azonnal megállt szilárdan földre vetett lábakkal (pāda), ezzel a szellemi siker négy alapjának (iddhipāda) az elérését elővételezte. Azzal, hogy északi irányba (uttara) fordulva ment, azt elővételezte, hogy ő lesz a legmagasabbrendű az egész világon (sabbalokuttarabhāva).⁴ Az előre megtett hét lépés azt elővételezte, hogy el fogja érni a megvilágosodás hét tényezőjének drágaköveit; a fehér napernyő pedig azt, hogy el fogja érni az arahatság legmagasabb szabadulásának folt nélküli fehér ernyőjét. Amikor a hetedik lépés megtétele után megállt és valamennyi irányba végigtekintett, akkor ezzel a korlátlan mindentudás elérését elővételezte. Amikor pedig elbömbölte magát a Nyáj Vezetőjének üvöltésével, ezzel azt kívánta előre jelezni, hogy visszafordíthatatlanul mozgásba fogja lendíteni a Dhamma legmagasztosabb kerekét.

Ahogy a korábbi Magasztosok eképpen mentek, pontosan ugyanígy ment a mi Magasztosunk (tathā ayaṁ Bhagavā pi gato). E járása pedig teljesen valóságos volt, nem valótlan, hiszen pontosan elővételezte a felsorolt későbbi szellemi teljesítményeket. Ezért mondták a régiek:

Vezérbikánk, a méhből hogy kilépett,
Szilárd tartással rögtön fölre állt.
S Marutok ernyője miközben védte,
A Gotama hét lépést tett előre.
A hetedik lépés után felmérte
Egy pillantásával az összes égtájt,
S mint hegytetőről trónoló oroszlán,
Elbődült nyolcszorosan teljes hangján.

Ezért nevezik tehát Tathāgatának abban az értelemben, hogy »így ment«.

Vagy pedig úgy is lehetne magyarázni, hogy a jelen korszak Magasztosa pontosan ugyanúgy járt el, mint ahogy a Magasztos Vipassī… Kassapa is eljártak. Nevezetesen elhagyta az érzéki vágyat a lemondáson keresztül, a rosszakaratot a jóindulaton keresztül, a tompaságot és ernyedtséget a világosság észlelésén keresztül, a nyugtalanságot és aggodalmaskodást a szétszóródás megakadályozásán keresztül, a kételkedést és zavart a dhammák meghatározásán keresztül; tudással döntötte le a nem-tudást; boldogsággal oszlatta el az elégedetlenséget; ezenkívül (1) szétzúzza az (öt) akadály csoportját az első jhāna erejével, (2) leküzdi a gondolati megragadást és a diszkurzív gondolkodást a második jhāna erejével, (3) elhalványítja az elragadtatást a harmadik jhāna erejével, (4) elhagyja az örömet és a szenvedést a negyedik jhānán keresztül; (5) felülemelkedik az anyagi formák észlelésén, az ütközéseken és a sokféleségen a végtelen tér érzékelési alapjának az elérésével, (6) felülemelkedik a végtelen tér érzékelési alapjának észlelésén a végtelen tudat érzékelési alapjának a realizálásával, (7) felülemelkedik a végtelen tudat érzékelési alapjának észlelésén a semmi érzékelési alapjának az elérésével, (8) felülemelkedik a semmi érzékelési alapjának észlelésén a sem észlelés, sem nem-észlelés érzékelési alapjának a realizálásával.⁵

Ezután úgy ment tovább, hogy elhagyta (1) az állandóság észlelését a mulandóság szemlélésén keresztül, (2) az öröm észlelését a szenvedés szemlélésén keresztül, (3) az én észlelését az én-nélküliség tudatosításán keresztül, (4) az élvezést a kiábrándulás tudatosításán keresztül, (5) a vágyat az elhalványítás szemléletén keresztül, (6) a keletkezést az elmúlás szemléletén keresztül, (7) a megragadást az elengedés szemléletén keresztül, (8) a zárt egység észlelését a pusztulás szemrevételezésén keresztül, (9) a felhalmozást a leépülés tudatosításán keresztül, (10) a maradandóság észlelését a változás tudatosításán keresztül, (11) a megkülönböztető jeleket a jeltelenség szemléletén keresztül, (12) a kívánást a vágytalanság szemléletén keresztül, (13) a ragaszkodást az üresség szemléletén keresztül, (14) a szubsztancia megragadásának tulajdonítható ragaszkodást a dhammák természetébe belátó megértés magasabb bölcsességén keresztül, (15) a zavartságnak tulajdonítható ragaszkodást a dolgok olyanként való tudásán és látásán keresztül, amilyenek azok valójában, (16) a ráhagyatkozáson alapuló ragaszkodást a veszély tudatosításán keresztül, (17) az elmélkedés hiányát az elmélkedés szemléletén keresztül, (18) a kötésnek tulajdonítható ragaszkodást a forgatag végének a szemléletén keresztül.⁶

Ezután úgy ment tovább, hogy eltávolította a hibás nézetekkel együtt létesülő szennyeződéseket a Folyamba Lépés Ösvényén keresztül; elhagyta az (mohóság, gyűlölet és hamistudat) durva szennyeződéseit az Egyszer Viszszatérő Ösvényén keresztül; kiirtotta az (érzéki vágy és rosszindulat) finomabb szennyeződéseit a Vissza-nem-térő Ösvényén keresztül; s végül kitépte magából az összes szennyeződéseket az Arahatság Ösvényén keresztül.⁷ Ezért nevezik tehát Tathāgatának az »így ment« értelmében.

SK. Az első esetben a Tathāgata szóban szereplő »ment« particípium (gata) a fizikai mozgás értelmében nyert magyarázatot. A második esetben viszont a magyarázat a tudás mozgása értelmében használja a szót. Utóbbinál a Magasztos által elért Tathāgataság állapotát először a tudásnak azzal a mozgásával jellemzi, ami az első jhāna előkészítő műveleteiben érhető tetten, vagyis az öt akadály, az érzéki vágy és a többiek elhagyásával; ezután a nyolc meditatív teljesítménnyel (aṭṭha samāpatti) és az azokhoz elvezető eszközökkel, végül pedig a tizennyolc fő belátó megértéssel (mahāvipassanā) írja le. Mivel a mulandóság és a többi ide tartozó jellegzetesség felismerése annál válik tökéletessé, akiben szilárdan megalapozott a tudott tökéletes megértése és a kételkedés leküzdése, a »nem-tudás ledöntése« a belátó megértés eszköze. A tudott teljes megértése azért fontos, mert ez oszlatja el a szellemiség-anyagiság felfejtését akadályozó hamistudatot. Hasonlóképpen az elégedetlenség eloszlatása a meditatív teljesítmények eszköze, hiszen a jhānák stb. könnyen realizálhatók abban az esetben, ha a teljesítmények feletti öröm boldogsága eloszlatja az elégedetlenséget.

A »mulandóság szemlélése« annak a belátó megértésnek a neve, amely felismeri a három síkhoz tartozó dhammák mulandóságát. Az »állandóság észlelése« viszont a kondícionált dhammák olyan téves észlelése, amely állandónak és örökkévalónak tünteti fel azokat. Az »észlelés« itt olyan címszóként szerepel, ami a (hibás) nézeteket és a (hibás) megismerést is magában foglalja. Ugyanezen a módon érthetők meg a felsorolás ez után következő elemei is. A »kiábrándulás tudatosítása« azt a fajta kontemplációt jelenti, amely a képződményekből való kiábrándulás formájában áll elő. Az »élvezés« pedig az elragadtatással kísért mohó vágy. Az »elhalványítás szemlélete« az a fajta szemlélet, amely elhalványulásban jelentkezik. Az »elmúlás szemlélete« vagy a képződmények elmúlásának a tudatosodása, vagy pedig az a fajta szemlélet, hogy „a képződmények csak elmúlnak, és nem létesülnek újra egy jövőbeli újrakeletkezésen keresztül”; ezért mondják, hogy „az elmúlás szemléletével elmulasztja (a képződményeket) és nem létesíti többé azokat.” Ez erős vágy a szabadulásra. Az »elengedés szemlélete« az a fajta szemlélet, amely elengedésben jelenik meg; ez az elmélkedés megalapozása. A »megragadás« a (képződmények) állandóként stb. történő felfogása. A »zárt egység észlelése« az azonosság tulajdonítása (a tényezők valamely halmazatának) azok folytonossága, csoportosulása, funkcióik (egyformasága), vagy tárgyaik (egyformasága) miatt. A »felhalmozás« a (kamma-)képződés. A »változás« az előzőtől különböző szint elérése. A »maradandóság észlelése« a tartósságot tulajdonító észlelés. A »megkülönböztető jel« a képződmények megragadható entitásként történő felfogását jelzi, ami csoportosulásuk zárt egységként stb. történő felfogásának, illetve egyedi funkcióik körülhatárolásának tudható be. A »kívánás« a mohóságban stb. megnyilvánuló kívánás; pontos meghatározás szerint azt a képződményekre való hajlamot jelenti, amely a szomj miatt alakul ki. A »ragaszkodás« egy valamiféle énre vonatkozó megrögzött elképzelés. A »dhammák természetébe belátó megértés magasabb bölcsessége« az összes dhammának mulandóként, szenvedésként stb. történő szemügyre vételezése. A »szubsztancia megragadásának tulajdonítható ragaszkodás« romlottság, ami abban nyilvánul meg, amikor valaki szubsztanciát tulajdonít a szubsztanciátlannak. A »zavartságnak tulajdonítható ragaszkodás« (ahhoz a nézethez való) ragaszkodást jelent, amely szerint a világ az Isten teremtő játéka stb. folytán keletkezett. A »ráhagyatkozáson alapuló ragaszkodás« a képződmények menedékként és kikötőként történő felfogása; a ráhagyatkozás tulajdonképpen vágy. Az »elmélkedés szemlélete« az a tudás, hogy „az ilyen és ilyen fajta képződményeket el kell engedni.” A »forgatag vége« a nibbāna, vagyis a forgatagból való kiszabadulás. A »forgatag végének szemlélete« »származás-váltás« (gotrabhū), amely szemlélődés a nibbānát veszi fel tárgyául.⁸ A »kötésnek tulajdonítható ragaszkodás« az a képződményekhez való ragaszkodás, ami a kötöttségnek tudható be.

K. Miért nevezhetik Tathāgatának abban az értelemben, hogy …

(iii) … eljutott a (dhammák) valódi jellegzetességeihez?

(A hat elem): a föld elem jellegzetessége a keménység – mégpedig valódi, nem valótlan jellegzetessége; a víz elemé a folyékonyság; a tűz elemé a hő; a szél elemé a szétterjedés; a tér elemé a megfoghatatlanság; a tudat elemé a megismerés.

(Az öt halmazat): az anyagi forma jellegzetessége a torzulás; az érzésé az érzettség; az észlelésé az észleltség; a lelki-szellemi képződményeké a képződés; a tudaté a megismerés.

(A jhāna-tényezők): a gondolati megragadás jellegzetessége a tudat odafordulása; a diszkurzív gondolkodásé a folyamatos fenntartás; az elragadtatásé az áthatás; az üdvözült boldogságé az öröm; a tudat egypontúságáé az el nem terelődés; az érintkezésé⁹ az érintés.

(Az öt képesség): a hit képességének jellegzetessége az elszántság; az energia képességéé az erőkifejtés; az éberségé a tudatosság; a koncentrációé az el nem terelődés; s végül a bölcsességé a megértés.

(Az öt erő): a hit erejének jellegzetessége a hitetlenség miatti ingadozás hiánya; az energia erejének jellegzetessége a lustaság miatti ingadozás hiánya; az éberség erejének jellegzetessége a figyelmetlenség miatti ingadozás hiánya; a koncentráció erejének jellegzetessége a nyugtalanság miatti ingadozás hiánya; a bölcsesség erejének jellegzetessége a tudatlanság miatti ingadozás hiánya.

(A megvilágosodás hét tényezője): az éberség megvilágosodási tényező jellegzetessége a tudatosság; a dhammák kutatásáé a vizsgálódás; az energiáé az erőkifejtés; az elragadtatásé az áthatás; a rendíthetetlen nyugalomé a csillapodás; a koncentrációé az el nem terelődés; a felülemelkedettségé pedig az elfogulatlan megfigyelés.

(A nemes ösvény nyolc tényezője): a Tökéletes Szemlélet jellegzetessége a tisztánlátás; a Tökéletes Tervé a tudat ráirányulása; a Tökéletes Beszédé az átölelés; a Tökéletes Tetté a létrehozás; a Tökéletes Életmódé a megtisztulás; a Tökéletes Éberségé a tudatosság; a Tökéletes Koncentrációé az el nem terelődés.

(A kondícionált keletkezés tizenkét tényezője): a nem-tudás jellegzetessége a tudás hiánya; a kamma-képződményeké az akaratiság; a tudaté a megismerés; a szellemiségé a hajlam és az anyagiságé a torzulás; a hat érzéki alapé a ráhatás; az érintkezésé az érintés; az érzésé az érzettség; a szomjé az okozás; a tapadásé a tartani akarás; a létesülésé a (kamma-) felhalmozás; a születésé a színrehozás; az öregedésé a hanyatlás; s a halálé az elmúlás.

Az elemek jellegzetessége az üresség; az érzékelési alapoké a ráhatás; az éberség megalapozásáé a tudatosság; a helyes erőfeszítésé az igyekezet; a szellemi siker alapjaié a siker; a képességeké az uralom; az erőké a meg nem ingás; a megvilágosodási tényezőké a megszabadulás; az ösvény jellegzetessége pedig az, hogy okként működik.

Az igazság jellegzetessége a valósághűség; a higgadtságé az el nem terelődés; a belátó megértésé a kontempláció; a higgadtságé és belátó megértésé a kettő egyetlen íze; az egymást kiegészítő ellentétpároké az egymást felül nem múlás.¹⁰

Az erény megtisztításának jellegzetessége az önfegyelem; a tudat megtisztításáé az el nem terelődés; a szemlélet megtisztításáé a tisztánlátás.

Az elpusztítás tudásának jellegzetessége a kiirtás; a nemlétesülés tudásának jellegzetessége a rendíthetetlen nyugalom.¹¹

A vágy jellegzetessége, hogy gyökér; a figyelemé, hogy ez a létrehozó; az érintkezésé az összeszedés; az érzésé az összetartás; a koncentrációé a kiválóság; az éberségé az uraltság; a bölcsességé a magasztosság; a szabadulásé az, hogy ez a lényegiség; s végül a nibbānáé a halhatatlanságba emelkedés, vagyis az, hogy ez a végső betetőzés.

Mindezek a jellegzetességek valódiak, nem pedig valótlanok. Tudásbeli képességének mozgásával a Magasztos eljutott (az összes dhamma) valódi jellegzetességeihez; anélkül érte el ezeket, hogy eltántorodott volna tőlük, vagyis teljesen elérte őket – ezért Tathāgata ő.

Így Tathāgata ő tehát abban az értelemben, hogy »valódi jellegzetességekhez eljutott«.

Miért nevezhetik Tathāgatának abban az értelemben, hogy

(iv) … »ráébredt a valódi dhammákra

azok ténylegességének megfelelően?«

A Négy Nemes Igazság az, amit »valódi dhammáknak« neveznek. Ezért hallottuk: „Ez a Négy Nemes Igazság, bhikkhuk, valódi, nem pedig valótlan, vagy egyéb (tathāni avitathāni anaññathāni). Mi ez a négy? 'Ez a szenvedés' – ez, bhikkhuk, valódi, nem pedig valótlan, vagy egyéb…” és így tovább, részletesen (S. V. xii., Saccasaṁyutta, 2. 10.). A Magasztos ráébredt ezekre az igazságokra. Ezért tehát, mert valódi dhammákra ébredt rá, nevezik Tathāgatának; a »ment« szó értelme itt ugyanis »ráébredett« (abhisambuddhatta).

Továbbmenve az a tény, hogy az öregedés és a halál a születéssel veszi kezdetét és abból ered, valódi, nem pedig valótlan, vagy egyéb. (És így tovább, egészen odáig, hogy:) az a tény, hogy a kamma-képződmények a nem-tudással veszik kezdetüket és abból erednek, valódi, nem pedig valótlan, vagy egyéb. Az a tény, hogy a nem-tudás a kamma-képződmények előfeltétele, a kamma-képződmények a tudat előfeltételei, …a születés az öregedés és halál előfeltétele, valódi, nem pedig valótlan, vagy egyéb. A Magasztos ráébredt mindezekre. Mivel tehát valódi dhammákra ébredt rá, ezért nevezhetik Tathāgatának.

Ezért nevezhetik tehát Tathāgatának abban az értelemben, hogy »valódi dhammákra ráébredett, azok ténylegességének megfelelően.«

SK. A négy igazság azért »valódi«, mert specifikus természetük a torzítástól való mentesség (aviparītasabhāvattā); azért »nem valótlanok«, mert specifikus természetük a hamisságtól való mentesség (amusāsāsabhāvattā); s azért »nem egyebek«, mert nem engednek meg (a specifikus természetüktől való) semmilyen elhajlást (aññākārarahitattā).

USK. Miután (a kommentár a Tathāgata név) negyedik magyarázatát előbb az igazságok alapján indokolta, a következő lépésben a kondícionált keletkezés tényezői szerint fejti ki, amelyek részint előfeltételekként, részint maguk is előfeltételek függvényében keletkező jelenségekként ragadhatók meg. Ezek a specifikus természetük torzítatlansága értelmében »valódiak«. A »ráébredett« értelmezés azért állja meg itt a helyét, mert a »menni« (gamu) gyök a megértés (buddhi) értelmet is hordozza.¹²

K. Miért nevezhetik Tathāgatának abban az értelemben, hogy

(v) … »a valóság látója«?

Ha tekintjük ezt az egész világot annak összes isteneivel stb. együtt, ezt az egész nemzedéket annak uralkodóival és népeivel együtt, bármilyen látható alakú tárgy legyen is az, amely átlépi a számtalan világrendszer számtalan lénye közül bármelyiknek a szemkapu-küszöbét, a Magasztos tudja és látja azt annak összes módozataiban. És tudva és látva őket, elvégzi számos címszó szerinti elemzésüket tizenhárom szakaszban és ötvenkét módszer szerint, besorolja őket aszerint, hogy kívánatosak-e vagy nemkívánatosak stb., s alkalmazza rájuk a látottak, hallottak, érzettek és tudottak megfelelő kategóriáit az alábbiakban megadott módszer szerint: „Mi az az anyagi forma, ami a látási forma érzékelési alapja? A négy elsődleges elemre visszavezethető anyagi forma, amely színes megjelenésű, látható, szembeötlő, kék, sárga” stb. (Dhs. 616.). Mindez valóságos, nem pedig valótlan. Ugyanez a módszer alkalmazandó a fül-kapu küszöbét átlépő hangok tekintetében (és a többi érzék kapujának küszöbét átlépő egyéb érzéki ingerek tekintetében is). A Magasztos ugyanis megmondta: „Ezen az egész világon, bhikkhuk, annak összes isteneivel stb. együtt, annak egész nemzedékével, uralkodóival és népeivel együtt, bármit is lát, hall, érez, tud, elér, keres, vizsgál tudatával bárki is, én mindazt tudom, minderről közvetlen tudomásom van. A Tathāgata mindezeket megértette. A Tathāgata azonban nem támaszkodik mindezekre” (A. iv. i. 3. 4.). Ezért Tathāgata tehát ő a valóság látója értelmében. A »Tathāgata« szót tehát itt mint a valóságot látót kell érteni.

SK. „Számos címszó szerinti elemzésüket”: a látható alakú tárgyakat olyan kategóriák szerint írja le, mint pl. kívánatos, nem kívánatos, semleges, alacsonyrendű, múltbéli, jövőbéli, jelenbeli, belső, külső, látott, tudott, látható forma, látható forma érzékelési alapja, látható forma eleme, színes megjelenésű, látható, szembeötlő, kék, sárga stb. „Tizenhárom szakaszban”: Ez arra a tizenhárom magyarázó bekezdésre történő utalás, amely az anyagi formáról szóló fejezetben maradt ránk (a Dhammasaṅganīban). „Ötvenkét módszer szerint”: Ez a tizenhárom magyarázó bekezdés mindegyikében megtalálható négy meghatározási módszerre vonatkozik.¹³ „Mindez valóságos”: látása torzításmentessége és tanításának vitathatatlan jellege miatt. A »Tathāgata« szó nyelvi levezetését ebben az esetben így kell érteni: eljut (gacchati) mindezekhez a látható alakú tárgyakkal kezdődő dhammákhoz – vagyis tudja és látja őket –, méghozzá pontosan olyan módon (tathā), ahogyan azok sajátos természetüknek és módozatuknak megfelelően léteznek.

Miért nevezhetik Tathāgatának abban az értelemben, hogy

(vi) … az »igazság szólója«?

Ha tekintjük azt a negyvenöt évnyi időszakot, ami eltelt ama éjszakától, hogy a Magasztos verhetetlen tartásban ülve a megvilágosodás teraszán szétzúzta a három Māra¹⁴ fejét és felébredt a legmagasabb tökéletes megvilágosodásra, egészen addig az éjszakáig, amikor elérte a parinibbānát a maradéktalan nibbāna elemének realizálásával a kettős Sāl-fa között feküdvén – nos, ha ezt a negyvenöt évet tekintjük, mindaz, amit ez alatt az idő alatt a Magasztos kiejtett a száján, történt volt az akár a megvilágosodását követő kezdeti, középső, vagy végső szakaszban, s lehetett annak tartalma akár beszéd, ének, tanmagyarázat, stanza, örömteli felkiáltás, szólás, élettörténet, csodák, vagy vegyesek¹⁵ – szóval bármit is mondott ez alatt az idő alatt a Magasztos, mindaz értelmében és megfogalmazásában egyaránt feddhetetlen, mentes bármilyen túlzástól vagy fogyatékosságtól, tökéletes összes módozataiban, és alkalmas a mohóság, gyűlölet és hamistudat hiábavalóságainak szétzúzására. Nincs abban még egy hajszálnyi kifogásolható sem! Az egész úgy jelenik meg, mintha egyetlen pecséttel lett volna lezárva, egyetlen vonalzóval lett volna lemérve, egyetlen mérlegen lett volna kiegyensúlyozva. Az egész igazság, nem pedig valótlanság, vagy egyéb. Amint mondják: „Bármit is ejt ki a száján, szól vagy magyaráz a Tathāgata attól az éjszakától kezdve, amikor felébredt a legmagasabb tökéletes megvilágosodásra egészen addig az éjszakáig, amikor a maradéktalan nibbāna elemének realizálásával eléri a parinibbānát – mindig igazságot szól, nem egyebet. Ezért nevezik Tathāgatának” (A. iv. i. 3. 3.). A gata szó ugyanis itt a kimondás (gada) értelmében szerepel.

Ezért nevezhetik hát őt Tathāgatának az igazság szólója értelmében.

Ezenkívül az āgada, vagy āgadana szó kiejtést, vagy kijelentést (vacana) jelent. A Magasztos összes kijelentése valósághű és torzítatlan; ebben az értelemben kell felfogni a Tathāgata szó jelentését, amit úgy vezethetünk le, hogy a fenti szóban a »d« betűt »t«-vé hasonítjuk.

Miért nevezhetik Tathāgatának abban az értelemben, hogy

(vii) … »azt gyakorolja, amit tanít«?

A Magasztos testi cselekedetei a szavaihoz igazodnak, szavai pedig testi cselekedeteihez igazodnak; ezért olyasvalaki ő, aki azt gyakorolja, amit tanít, és azt tanítja, amit gyakorol. Mivel ilyen a természete, testi cselekedetei »úgy végrehajtottak« (tathā gata), vagyis beszédével összhangban kerültek kivitelezésre; s szavai is »úgy jönnek«, vagyis a testi cselekedeteivel összhangban; ezért nevezhető Tathāgatának. Hiszen megmondatott: „Ahogy beszél a Tathāgata, úgy cselekszik; ahogy cselekszik, úgy beszél. Ezért nevezik Tathāgatának” (id. mű).

Ezért nevezhetik tehát Tathāgatának abban az értelemben, hogy azt gyakorolja, amit tanít.

Miért nevezhetik Tathāgatának

(viii) … a »felülmúló«, vagy »győzedelmes«

(abhibhavana) értelmében?

A létesülés csúcsától¹⁶ lefelé és az Avīci pokoltól felfelé terjedő számtalan világrendszerben a Magasztos minden lényt felülmúl (abhibhavati) erény, koncentráció, bölcsesség, megszabadultság, s megszabadulás tudása és látása tekintetében. Nincs senki, aki vele egyenlő, vagy akárcsak vele összemérhető volna. Páratlan, mérhetetlen, hasonlíthatatlan ő – a királyok királya, az istenek istene, az összes Sakka fölött álló Sakka, az összes Brahmā fölött álló Brahmā. Amint tudjuk: „Ezen az egész világon, bhikkhuk, annak isteneivel stb. együtt, ebben az egész nemzedékben annak uralkodóival és népeivel együtt a Tathāgata a győzedelmes, a legyőzhetetlen, az egyetemes látó, a hatalom letéteményese. Ezért nevezik Tathāgatának” (id. mű).

A nyelvi levezetés a következőképpen történik: Agada mintegy azt jelenti, hogy egyfajta gyógyszer. Hogy-hogy? Ez tanításának eleganciája és az általa felhalmozott érdem. Ezek révén tud ugyanis felülkerekedni nemcsak a vetélytárs tanítókon, de az egész világon annak isteneivel együtt, mint egy rendkívüli orvos, aki isteni gyógyszerrel kerekedik felül a kígyómaráson. Vagyis a világ meghódítására szolgáló gyógyszere (agada) nem más, mint tanításának valódi és hamisítatlan eleganciája és felhalmozott érdemei. Ha itt a »d« betűt »t«-vé alakítjuk, akkor levezethetjük ebből a Tathāgata szót abban az értelemben, hogy ő a Tathāgata, a győzedelmes.

Ezenkívül¹⁷ azért is nevezik Tathāgatának, mert »keresztülhatolt a valóságon« (tathāya gata), illetve mert »valóban átjutott« (tathaṁ gato). Itt a »keresztülment« szó (gata) azokban a jelentéseiben szerepel, hogy »keresztülhatolt« (avagata), túljutott (atīta), elért (patta), illetve gyakorolt (paṭipanna). Így Tathāgata azért, mert keresztülhatolt a valóságon az egész világ¹⁸ tökéletes megértésével, (lényegi sajátosságainak) szemügyre vételezése révén (vagyis hogy az mulandó, szenvedésteli és én-nélküli). Tathāgata azért, mert túljutott a valóságon azzal, hogy tökéletesen megértette a világot a világ eredetének elhagyása értelmében. Tathāgata abban az értelemben is, hogy elérte a valóságot a világ megszüntetésének realizálásával. Végül Tathāgata azért, mert valóban keresztülment azon az úton – vagyis gyakorolta azt az utat –, amely a világ megszüntetéséhez vezet. Ezért mondta a Magasztos: „A Tathāgata, bhikkhuk, ráébredt a világra; a Tathāgata kiszabadult a világból. A Tathāgata ráébredt a világ eredetére; a Tathāgata elhagyta a világ létesítését. A Tathāgata ráébredt a világ megszüntetésére; a Tathāgata realizálta a világ megszüntetését. A Tathāgata ráébredt a világ megszüntetéséhez vezető útra; a Tathāgata kifejlesztette a világ megszüntetéséhez vezető utat. Legyen bármi is ezen az egész világon annak isteneivel stb. együtt – a Tathāgata minderre ráébredett. Ezért nevezik Tathāgatának” (id. mű).

A »Tathāgata« szó jelentését tehát az elmondottaknak megfelelően kell érteni. Ez azonban pusztán rövid bevezetés volt a Tathāgaták természetének magyarázatához. A Tathāgaták természetét a maga teljességében csupán egy Tathāgata volna képes megvilágítani.

SK. Miért tekintendő ez csupán bevezetésnek? Mert a »Tathāgata« szó a »fáradhatatlanság« szóhoz (appamāda, a Buddha utolsó szavaira akar utalni) hasonlóan magában foglalja a Dhamma egész gyakorlatát, az összes Buddha-minőségekkel egyetemben.

Lábjegyzetek

1. Ez az a hat Buddha, akiket már a legrégebbi kanonikus szövegek is megemlítenek, mint a Gotama Buddha közvetlen elődjeit. Lásd Mahāpadānasutta, D. 14. A későbbi kanonikus munkák huszonhét korábbi Buddháról tesznek említést, és a jelenkori Buddha eredeti elhatározásának megszületését a huszonegyedik, Dīpaṅkara Buddha idejére vezetik vissza.

2. Tudniillik a megvilágosodási követelmények (sambhāra) két csoportja – az érdembeli és tudásbeli követelmények – közül az utóbbiakra.

3. A megvilágosodás harminchét alkotórésze (bodhipakkhiyadhammā) két, egymástól elkülönülő szakaszban kerülnek kifejlesztésre. Az első, ún. előkészítő szakasz a megvilágosodási tényezők fejlesztését jelenti annak a belátó megértésnek (vipassanā) a gyakorlásával párhuzamosan, amely az öt halmazat mulandóságának, szenvedésteliségének és én-nélküliségének a felismerésére irányul. Ez a szakasz azért világi, mert tárgyai – tehát a pszichofizikai szervezet halmazatai – világiak. A fejlődés második szakasza annak a fázisnak felel meg, amikor e tényezők a négy világfölötti ösvényben beérnek. Itt e tényezők annak a pillanatnyi, csúcsponti ösvénytudat-műveletnek az összetevőiként kerülnek előtérbe, amely realizálja a nibbānát és szétzúzza a létesülés forgatagának béklyóit. Ezekben a pillanatokban, illetve az ezek után következő gyümölcsözésekben a megvilágosodás tényezői is világfelettivé emelkednek, hiszen tárgyuk, a nibbāna, itt már világfeletti.

4. USK.: „Vagy azt elővételezte, hogy ő lesz a legmagasabbrendű az egész világon, vagy pedig azt, hogy fölébe fog emelkedni az egész világnak, meg fogja haladni az egész világot.

5. A felsorolás a rendíthetetlen nyugalom meditáció nyolc teljesítményére (aṭṭha samāpattiyo) vonatkozik, amelyek közül négy a finom-anyagi síkhoz, négy pedig a nem-anyagi síkhoz tartozik.

6. Itt a tizennyolc fő belátó megértésről (mahāvipassanā) volt szó, amelyek azon torz észlelések és szennyeződések ellentéteként kerültek bemutatásra, amelyek segítségükkel felszámolhatók.

7. Érdemes felfigyelni arra, hogy az idevágó kommentár szerint a Buddhának megvilágosodása éjszakáján keresztül kell mennie mind a négy ösvényen, amin a tanítványok szoktak járni – vagyis a Folyamba lépés, az Egyszer Visszatérő, a Vissza-nem-térő és az Arahatság ösvényein is. Ezek az ösvények tehát nem a tanítványság útjának a sajátos vonásai, hanem végigjárásuk mindenki számára szükséges, aki meg akar szabadulni a forgatagból, hiszen e négy ösvény realizálásának a bölcsessége az, ami elmetszi a forgatagba béklyózó szennyeződéseket.

8. Lásd Visuddhimagga XXII., 1-14., 785-788. oldal.

9. Az érintkezés (phassa), bár jelen van a jhāna-tudatban, maga nem specifikus jhāna-tényező. Nyilván a tárgyalásban kínálkozó alkalom miatt került itt a jhāna-tényezők közé.

10. SK.: (Az ellentétpárok) a higgadtságé és a belátó megértés. Egyesek a hitet és a bölcsességet említik, s az erőfeszítést, illetve el nem terelődést.

11. SK.: Az elpusztítás az ösvény, mert ez pusztítja el a szennyeződéseket; a nemlétesülés a gyümölcs, mert ez a további létesülést kizáró következmény.

12. A pāli nyelvben a gam = »menni« gyökből származó szavak és a budh = »megérteni« gyökből származó szavak jelentése gyakran felcserélhető. „A mozgást jelentő szavak a megértés értelmét is hordozzák, és a megértést jelentő szavak a mozgás értelmét is hordozzák” (Yo hi gatyattho so buddhyattho, yo ca buddhyatto so gatyattho, USK.).

13. A tizenhárom bekezdés a különféle szellemi tényezők, mint pl. érzés, érintkezés, tudat stb. szerint épül fel, amelyek az egyes érzékleti minőségekből származnak, mint objektív alapjukból. A négy módszer aszerint adódik, hogy a megismerő műveletet mint múltbelit, jelenlegit, jövőbelit, vagy jövőbeli lehetőséget közelítjük-e meg.

14. A »három Māra« a szennyeződések, a kamma-képződmények és a rosszindulatú istenségek. A halmazatok és a halál Mārái csak a parinibbāna elérésekor kerültek véglegesen legyőzésre.

15. Ez a Buddha Igéjének hagyományos kilences osztályozása.

16. Bhavagga: A sem észlelés, sem nem-észlelés érzékelési alapja, a jelenségek létezésének legmagasabb síkja. A negyedik nem-anyagi meditációs sík realizálásának ontológiai megfelelője és kammikus következménye.

17. Az itt következő levezetés a szövegben nem kapott külön sorszámot – talán mert ez a legmélyebb és legmeggyőzőbb az összes között.

18. USK.: „A »világ« itt a szenvedés nemes igazságát jelenti.” Az utána következő tételek valószínűleg hasonló módon összefüggenek a további három nemes igazsággal, a megfelelő sorrendben.