Brahmajala Szutta - A Pāramīkról

Kezdőlap » Szutta Pitaka » Dígha Nikája » Brahmajala Szutta - A Pāramīkról

Fordította: Pressing Lajos
Online forrás: Buddhista Misszió
Forrás: Bodhi, Bhikkhu: Brahmajāla Sutta – A nézetek mindent felölelő hálója. Orient Press Kiadó, Budapest, 1993.

DN 1. Brahmajāla Sutta (PTS: D I 1)

A nézetek mindent felölelő hálója

Negyedik rész

Értekezés a pāramīkról¹

A következőkben a pāramīk részletes magyarázatát kívánjuk adni azon sutta-követő testvérek számára, akik buzgón belevetették magukat a megvilágosodáshoz vivő nagy hordozó (mahābodhiyāna) gyakorlásába, a' célból, hogy tovább tudják fejleszteni készségeiket a megvilágosodás követelményeinek a kifejlesztésében.

A megvizsgálandó kérdések jegyzéke ez: – (i) Mik is azok a pāramīk? (ii) Milyen értelemben nevezik őket pāramīknak? (iii) Mennyi van belőlük? (iv) Mi a sorrendjük? (v) Melyek a jellegzetességeik, funkcióik, megnyilvánulásaik és közvetlen okaik? (vi) Mik a feltételeik? (vii) Miben áll az elszenynyeződésük? (viii) Miben áll a megtisztításuk? (ix) Melyek az ellentéteik? (x) Hogyan gyakorlandók? (xi) Hogyan lehet őket elemezni? (xii) Hogyan szintetizálhatók? (xiii) Milyen eszközökkel valósíthatók meg? (xiv) Mennyi idő szükséges a megvalósításukhoz? (xv) Milyen jótékony hatásokkal járnak? (xvi) Mi a gyümölcsük?

A válaszok pedig emígy következnek:

(i) Mik is azok a pāramīk?

A pāramīk az adás stb. tíz nemes minősége, amikor azokat részvét és alkalmas módszerek kísérik, s nem szennyezi őket vágy, önhittség és nézetek.²

(ii) Milyen értelemben nevezik őket »pāramīknak«?

A bodhisattvák, e nagy lények, »legmagasabbak« (parama), mivel az adás, erény stb. megkülönböztetett minőségei folytán a legkiemelkedőbb lényeknek számítanak. A pāramīk – tehát az adás stb. cselekedetei – az ő jellemüket, vagy magatartásukat jellemzi. Vagy pedig: ők azok, akik túlemelkednek, ezért a legmagasabbak (paratī ti paramo). A bodhisattva az adás stb. nemes minőségeinek a megvalósítója és őrzője; a pāramīk azok, amik a legmagasabbhoz – a legkiemelkedőbbek (vagyis a bodhisattvák) jelleméhez, vagy magatartásához – tartoznak, tehát az adás stb. cselekedetei.³

(iii) Mennyi van belőlük?

Röviden tíz. Ezek sajátos jellegüknek megfelelően maradtak fenn a szövegekben. Így például:

Elmélkedvén felismertem: első pāramī az adás,
ezt a nagy utat követték a múlt összes bölcsei.
(Bv. II. 117.v.)

Máshol pedig ezt olvashatjuk:

„Hány dhamma van, urunk, ami Buddhaságot eredményez?” – „Tíz olyan dhamma van, Sāriputta, ami Buddhaságot eredményez. Mi ez a tíz? Az adás, Sāriputta, Buddhaságot eredményező dhamma. Az erény, a lemondás, a bölcsesség, az energia, a türelem, az igazság, az eltökéltség, a szeretet és a felülemelkedettség ugyancsak Buddhaságot eredményező dhammák.”⁴ Így beszélt a Magasztos. Miután ezt elmondta, a tanító, a messzire tekintő még ezt is hozzátette:

Adás, erény, majd lemondás,
Bölcsesség, s erő – ez éppen öt;
Türelem, igazság, eltökéltség,
Szeretet, s egykedvűség a tíz.⁵

Vannak azonban, akik szerint csak hat van. Ez szintézisük alapján mondható, amit a későbbiekben (xii. szakasz) fogunk elmagyarázni.

(iv) Mi a sorrendjük?

A »sorrend« itt tanításuk egymásra következését jelenti. E sorrend a pāramīk eredeti vállalásának rendjében gyökerezik, ami viszont megvizsgálásuk sorrendjére vezethető vissza.⁶ Az először megvizsgált és elvállalt minőség lett az első a tanítás sorrendjében. Ezért került tehát az adás az első helyre, hiszen az adás segíti elő az erény (kifejlesztését), s viszonylag könnyű gyakorolni. Az erénnyel párosult adás rendkívül jótékony s bőségesen gyümölcsözik, ezért következik az adás után közvetlenül az erény. A lemondással párosult erény… a bölcsességgel párosult lemondás… az energiával párosult bölcsesség… a türelemmel párosult energia… az igazsággal párosult türelem… az eltökéltséggel párosult igazság… a szeretettel párosult eltökéltség… a felülemelkedettséggel párosult szeretet rendkívül jótékony s bőségesen gyümölcsözik, ezért következik a szeretet után közvetlenül a felülemelkedettség. A felülemelkedettséget részvét és a részvétet felülemelkedettség kíséri. (Valaki megkérdezhetné:) „Hogy lehet, hogy a bodhisattvák, e nagy részvéttel eltelt lények, felülemelkedett egykedvűséggel tekintenek a szenvedő lényekre?” Egyes tanítók erre azt válaszolják, hogy „Csak néha mutatnak felülemelkedett egykedvűséget a lények irányában, amikor ez elkerülhetetlen.” Mások azonban így vélekednek: „Nem a lényekkel szemben mutatnak felülemelkedett egykedvűséget, hanem csak a lények által elkövetett vétkes cselekedetekkel szemben.”

(A sorrendiség magyarázata) egy másik módszer szerint is elvégezhető:

(1) Az adás azért került az első helyre, mert (a) közös valamennyi lényben, hiszen az adást még a legközönségesebb emberek is gyakorolják; (b) ez a legkevésbé gyümölcsöző; (c) ezt a legkönnyebb gyakorolni.

(2) Az erény azért került közvetlenül az adás mögé, mert (a) az erény megtisztítja azt is, aki ad és azt is, aki kap; (b) amíg az adás jót tesz másokkal, addig az erény megakadályozza a másoknak való ártást; (c) egy pozitív cselekvési tényező után közvetlenül önmegtartóztatási tényezőnek célszerű állnia; (d) a jólét eléréséhez vezető ok után közvetlenül olyan okot célszerű állítani, amely a jövőbeli kedvező létállapotot biztosítja.⁷

(3) A lemondás azért került közvetlenül az erény mögé, mert (a) a lemondástól válik tökéletessé az erény gyakorlása; (b) a testre és a beszédre jellemző helyes magatartások után a tudatra jellemző helyes magatartást volt célszerű említeni; (c) annak számára, aki az erényt megtisztította, könnyen megy majd a meditáció (jhāna); (d) az ember céljának (āsaya) az ártalmas tudati szennyeződések elhagyásán keresztül történő megtisztítása az után következhet, hogy az eszközeinket (payoga) az ártalmas tettek elhagyása útján már megtisztítottuk; (e) a testi és a szóbeli vétkek elhagyása után közvetlenül a tudati megszállottságok elhagyását célszerű állítani.⁸

(4) A bölcsesség említésére azért közvetlenül a lemondás után került sor, mert (a) a bölcsesség tisztítja meg és tökéletesíti ki a lemondást; (b) így jelezhető, hogy meditáció (jhāna) nélkül nincs bölcsesség, hiszen a koncentráció a bölcsesség közvetlen előzményi oka és a bölcsesség a koncentráció megnyilvánulása; (c) így az egykedvű felülemelkedettség oki alapja közvetlenül a higgadtság oki alapja után kerül megemlítésre; (d) ezzel fejezhető ki, hogy a mások jóllétéért tevékenykedés alkalmas módszere a mások jóllétére irányuló meditációból fakad.

(5) Az energia azért következik közvetlenül a bölcsesség után, mert (a) a bölcsesség működése akkor lesz tökéletes, ha erővel párosul; (b) ezzel veszi kezdetét a bodhisattva csodálatos munkásságának leírása, amibe a lények érdekében kezd, pedig elmélkedésében bizonyosságot szerzett azok ürességéről; (c) így a helyes fáradozás oki alapja közvetlenül az egykedvű felülemelkedettség oki alapja után kerül megemlítésre; (d) az erő felébresztését közvetlenül az alapos megfontolás művelete után célszerű elvégezni, annak a tételnek megfelelően, hogy „A tevékenység azok esetében hoz kiváló eredményeket, akik azt előtte alaposan megfontolták.”

(6) A türelem azért következik az energia után, mert (a) a türelem az energiától lesz tökéletes, annak a mondásnak megfelelően, hogy „Az energikus ember erői összeszedésével leküzdi a lények és képződmények által kifejtett szenvedést”; (b) a türelem az erő ékessége, annak a mondásnak megfelelően, hogy „Az energikus ember türelme tündöklően ragyog”; (c) így a higgadtság oki alapja közvetlenül a fáradozás oki alapja után kerül említésre, jelezve, hogy a túlzott tevékenykedés által előidézett nyugtalanság a dhamma gondolati elfogadásán keresztül hagyható el;⁹ (d) ez fejezi ki az energikus ember állhatatosságát, hiszen tevékenységében az lesz kitartó, aki türelmes és mentes a nyugtalanságtól; (e) ez fejezi ki a jutalomra sóvárgás hiányát a mások jóléte érdekében lankadatlan szorgalommal tevékenykedő bodhisattvánál, hiszen nem lehet szó sóvárgásról olyasvalaki esetében, aki a dhammát a valóságnak megfelelően értelmezi; (f) ez fejezi ki, hogy a bodhisattvának türelmesen el kell viselni a mások által előidézett szenvedést még akkor is, ha éppen azok jóléte érdekében tevékenykedik teljes erejével.

(7) Az igazság azért került rögtön a türelem után, mert (a) a türelem gyakorlására való eltökéltség az igazságosság révén tud tartósan fennmaradni; (b) a mások rossztetteinek türelmes elviselése után ez emlékezteti az embert adott szavára, miszerint segítenie kell ezeken; (c) ez fejezi ki, hogy a bodhisattva, miután türelme folytán nem habozott az ártalommal szembenézni, nem hagyja magára (támadóját), hanem igaz beszédével (próbál rajta segíteni); (d) ez jelzi annak a tudásnak az igazságát, ami a lények ürességének gondolati elfogadása nyomán fejlődött ki.

(8) Az eltökéltség azért került közvetlenül az igazság mögé, mert (a) az eltökéltség viszi tökélyre az igazságot, hiszen a (hamisságtól való) tartózkodás azokban válik tökéletessé, akik eltökéltsége megrendíthetetlen; (b) a beszéd félre nem vezető voltának bemutatása után az adott szó iránt való rendíthetetlen elkötelezettséget kell bemutatni, hiszen a magát az igazságnak szentelő bodhisattva ingadozás nélkül kell, hogy haladjon az adásra stb. vonatkozó fogadalma betöltése útján; (c) közvetlenül a tudás hitelessége után a megvilágosodási követelmények (bodhisambhāra) teljes kibontakoztatására kell felhívni a figyelmet; aki ugyanis olyannak ismeri a dolgokat, amilyenek azok valójában, az tudja elszánni magát a megvilágosodási követelmények megvalósítására, s az ilyen tudja azokat tökélyre vinni azzal, hogy cseppet sem habozik, amikor szembe kell szállnia ezek ellentéteivel.¹⁰

(9) A szeretet azért következik közvetlenül az eltökéltség után, mert (a) a szeretet teszi tökéletessé az eltökéltséget a mások jóllétére irányuló tevékenységre; (b) ez jelzi a mások jólétére irányuló tettek tényleges végrehajtását, közvetlenül az erre vonatkozó eltökéltség után, hiszen „A megvilágosodás követelményei iránt eltökélt lény szeretetben él”; (c) a (mások jólétére irányuló tevékenység) vállalása csak akkor haladhat zavartalanul, ha az eltökéltség megrendíthetetlen.

(10) A felülemelkedettség pedig azért következik közvetlenül a szeretet után, mert (a) a felülemelkedettség megtisztítja a szeretetet; (b) ez fejezi ki, hogy az embernek közönyösnek kell lennie a mások által gyakorolt rossz tettekkel szemben, ha azok jóléte érdekében kíván működni; (c) a szeretet kifejlesztése után közvetlenül azt a minőséget kell említeni, ami a szeretetből bontakozhat ki; (d) ez fejezi ki a bodhisattvának azt a csodálatos erényét, hogy még azokkal szemben sem lesz részrehajló, akik neki jóakarói.

A pāramīk sorrendjét tehát az elmondottaknak megfelelően kell érteni.

(v) Melyek a jellegzetességeik, funkcióik,

megnyilvánulásaik és közvetlen okaik?

Először is, minden pāramīnak kivétel nélkül jellegzetessége, hogy jót tesz másokkal; funkciója a másoknak történő segítségnyújtás, vagy a nem tétovázás; megnyilvánulása a mások jóllétének óhajtása, vagy a Buddhaság; közvetlen oka pedig a nagy részvét, vagy az együttérzés és az alkalmas módszerek.

Amennyiben külön tekintjük őket, az adás tökéletessége az önmagunkról, vagy a saját tulajdonunkról való lemondás szándéka, amit részvét és alkalmas módszerek kísérnek. Az erény tökéletessége a test és a beszéd helyes magatartása, amit részvét és alkalmas módszerek kísérnek; jelentése a tartózkodás attól, amit nem szabad tenni, és szándéka annak, amit tenni kell. A lemondás tökéletessége az a tudatművelet, amely az érzéki örömökről és a létesülésről való lemondásban érhető tetten, s amit az ezek nem kielégítő voltának felismerése előz meg – feltéve, hogy mindezt részvét és alkalmas eszközök kísérik. A bölcsesség tökéletessége a dhammák általános és különös jellegzetességeinek megértése, ha azt részvét és alkalmas eszközök kísérik. Az erő tökéletessége a mások jóllétéért végzett testi és szellemi munka, amit részvét és alkalmas módszerek kísérnek. A türelem tökéletessége a lények és képződmények által okozott ártalom elviselése, vagy az ilyen módon ható tudatművelet, amit bármiféle ellenérzés hiánya jellemez, s részvét és alkalmas eszközök kísérnek. Az igazság tökéletessége a nem félrevezető beszéd, ami visszatartásra, szándékra stb. bontható fel, s amit részvét és alkalmas eszközök kísérnek. Az eltökéltség tökéletessége a rendíthetetlen eltökéltség a (mások javára irányuló tevékenység) vállalására, ha ezt részvét, vagy alkalmas módszerek kísérik; avagy az ilyen módon ható tudatművelet. A szeretet tökéletessége az a kívánság, hogy biztosítsuk a világ jóllétét és boldogságát, ha ezt részvét és alkalmas eszközök kísérik; jelentése tömören a jóakarat. A felülemelkedettség tökéletessége a részrehajlás nélküli attitűd a kívánatos és nem kívánatos lények és képződmények iránt egyaránt, illetve a vonzás és taszítás eloszlatása, amikor ezt részvét és alkalmas eszközök kísérik.

(E meghatározások alapján az alábbi módon adhatók meg az egyes tökéletességek jellegzetességei stb.:)

(1) Az adás jellegzetessége a lemondás; funkciója az átadható dolgok iránti mohó vágy eloszlatása; megnyilvánulása a kötődéstől való mentesség, vagy a jómód és a kedvező létállapotba kerülés; közvetlen előzményi oka pedig a tárgy, amiről le lehet mondani.

(2) Az erény jellegzetessége a kibékítés (sīlana); az összhangba hozást (samādhāna) és a megalapozást (paṭṭhāna) ugyancsak szokták az erény jellegzetességeként említeni. Funkciója az erkölcsi romlottság eloszlatása, vagy a hibátlan magatartás megvalósítása; megnyilvánulása az erkölcsi tisztaság; közvetlen előzményi oka pedig a szégyen és az erkölcsi elrettenés.

(3) A lemondás jellegzetessége az érzéki élvezetektől és a létesüléstől való elfordulás; funkciója az ezekben foglalt nem kielégítő jelleg tanúsítása; megnyilvánulása az ezektől való visszahúzódás; közvetlen előzményi oka pedig a szellemi sürgetés (saṁvega) érzete.

(4) A bölcsesség jellegzetessége a (dhammák) valódi sajátos természetének tudati átvilágítása, vagy a tudatos áthatás biztonsága, ami a gyakorlott íjász által kilőtt nyílvessző áthatoló erejéhez hasonlítható; funkciója a tárgyterület megvilágítása, mintha lámpás volna; megnyilvánulása az el nem tévedés, mintha kalauz volna egy erdőben; közvetlen előzményi oka pedig a koncentráció, vagy a négy (nemes) igazság.

(5) Az energia jellegzetessége a törekvés; funkciója az erősítés; megnyilvánulása a verhetetlenség; közvetlen előzményi oka pedig az erő felkeltésére szolgáló alkalom, vagy a szellemi sürgetés érzete.

(6) A türelem jellegzetessége az elfogadás; funkciója a kívánatos és nem kívánatos elviselése; megnyilvánulása a tolerancia, vagy szembe nem helyezkedés; közvetlen előzményi oka pedig a dolgok olyanként való látása, ahogy azok valójában vannak.

(7) Az igazság jellegzetessége a félre nem vezető beszéd; funkciója a tényeknek megfelelően történő tanúságtétel; megnyilvánulása a kiválóság; közvetlen előzményi oka pedig a becsületesség.

(8) Az eltökéltség jellegzetessége a megvilágosodás követelményei iránti elköteleződés; funkciója az, hogy segítsen leküzdeni azok ellentéteit; megnyilvánulása a feladat vállalásában mutatkozó tántoríthatatlanság; közvetlen előzményi oka pedig a megvilágosodási követelmények.

(9) Aszeretet jellegzetessége a (más lények) jóllétének előmozdítása; funkciója jóllétük biztosítása, vagy a neheztelés elmulasztása; megnyilvánulása

a kedvesség; közvetlen előzményi oka pedig a lények szeretetre méltó tulajdonságainak a meglátása.

(10) A felülemelkedettség jellegzetessége a semlegesség aspektusának kidomborítása; funkciója a dolgok részrehajlás nélkül történő látása; megnyilvánulása a vonzás és a taszítás leküzdése; közvetlen előzményi oka pedig annak a ténynek a felismerése, hogy minden lény a saját maga kammája eredményeit örökli.

Külön fel kell még hívni arra a figyelmet, hogy a részvéttel és alkalmas eszközökkel párosultság valamennyi felsorolt erénynek megkülönböztető vonása – vagyis ezek az adás lemondását és az összes többit is kísérik. A bodhisattvák szellemi kontinuumában ugyanis az adás sít. erényei mindig részvéttel és alkalmas eszközökkel párosultan fordulnak elő. Éppen e két vonás az, ami ezeket az erényeket pāramīkká teszi.

(vi) Mik a feltételeik?

A pāramīk feltétele először is a nagy elhatározás (abhinīhāra). Ezt az elhatározást nyolc (alább tárgyalandó) képesítésnek kell alátámasztania, és a következő formában szokott megfogalmazást nyerni: „Átkelvén vezessek, megszabadulván szabadítsak, megszelídülvén szelidítsek, lecsillapulván csillapítsak, megvígasztalódván vígasztaljak, nibbānába jutván nibbānába vezessek, megtisztulván tisztítsak, megvilágosodván világítsak!” Az összes pāramīknak kivétel nélkül ez a feltétele.

A nyolc képesítés, ami a nagy elhatározás sikeréhez szükséges, a következő: az emberi állapot, a férfiúi nem, az ok, a Mester látása, a távozás, a nemes minőségek megvalósítottsága, a rendkívüli odaadás és az erős vágy.¹¹

(1) Az emberi állapot (manusatta): a Buddhaságra szóló elhatározás csak akkor járhat sikerrel, ha olyasvalaki teszi azt, aki már elérte az emberi létállapotot; tehát pl. a nāga, supaṇṇa stb. lények elhatározása nem lehet sikeres. Miért? Mert ezek az egyéb létállapotok nem felelnek meg a Buddhák létállapotának (akik mindig az emberi állapotban jelennek meg).

(2) A férfiúi nem (lingasampatti): annak elhatározása, aki már elérte az emberi állapotot, csak akkor lehet sikeres, ha férfi az illető, s nem pedig nő, eunuch, semleges, vagy hermafrodita. Miért? Ugyanazon okok miatt, amiket fentebb is említettünk (vagyis mert a Buddhák mindig férfi neműek), továbbá mert (a felsorolt egyéb esetekben) nem fejleszthetők tökélyre a megkívánt jellegzetességek. Hiszen amint elhangzott: „Lehetetlen, bhikkhuk, semmiképpen sem történhet meg az, hogy egy nő szentté, tökéletesen megvilágosodott Buddhává váljon” (A. I. 15. 2. 2.).

(3) Az ok (hetu): ez az elengedhetetlen alátámasztó feltételek teljesülését jelenti. Mert még egy férfi elhatározása is csak akkor járhat sikerrel, ha rendelkezik az elengedhetetlen alátámasztó feltételekkel, vagyis létrehozta a szükséges oki alapot, egyébként kudarcra van ítélve.

(4) A Mester látása (satthāradassana): ez a mester személyes jelenlétét jelenti. Az elhatározás csak akkor jár sikerrel, ha olyasvalaki szívében születik meg, aki egy élő Buddha jelenlétében szánja el magát. Ha azután születik az elhatározás, hogy a Magasztos már távozott a parinibbānába –pl. valamilyen ereklye előtt, a Bodhi-fa tövénél, a Buddha képe előtt, avagy egy paccekabuddha, vagy a Buddha valamelyik tanítványának lábainál –, akkor az elhatározás nem fog sikerrel járni. Miért? Mert a fogadalom vevőjének ezekben az esetekben nincs meg a hatalma (ami elengedhetetlen lenne az elhatározás megerősítéséhez). Csak a Buddhák jelenlétében született elhatározások lehetnek sikeresek, egyedül ők rendelkeznek ugyanis azzal a szellemi erővel, ami felér az elhatározás emelkedettségéhez.

(5) A távozás (pabbajjā): az elhatározás csak akkor járhat sikerrel, ha olyasvalaki tette azt egy Magasztos Buddha lábainál, aki távozott (a szerzetesi élet otthontalanságába), akár mint bhikkhu, akár mint olyan aszkéta, aki elfogadja a kamma és a tettek erkölcsi következményeinek tanítását; nem jár sikerrel az elhatározás azok esetében, akik világi otthonukban élnek. Miért? Mert a világi életmód nem felel meg a Buddha állapotának (aki maga is távozott az otthontalanságba). A nagy bodhisattvák (utolsó létesülésükben) csak az után érik el a legmagasabb megvilágosodást, hogy távoztak az otthontalanságba, s nem pedig akkor, amikor még otthonuk körében tartózkodnak. Ezért az elhatározás megszületésének idejét illetően csak azoknak van esélyük, akik már távoztak az otthontalanságba, és rendelkeznek a szükséges képesítésekkel és eltökéltséggel.

(6) A nemes minőségek megvalósítottsága (guṇasampatti): olyan nemes minőségek megvalósítottságáról van szó, mint amilyenek az abhiññāk stb. Ugyanis csak olyasvalaki elhatározása járhat sikerrel, aki távozott az otthontalanságba, és ott elérte a nyolc meditatív teljesítményt (samāpatti), valamint az öt világi abhiññát;¹² nem járhat azonban sikerrel olyasvalakinél, akiből hiányoznak ezek a tulajdonságok. Miért? Mert akiből ezek hiányoznak, az nem képes a pāramīk megvizsgálására. A Nagy Ember éppen azért képes arra, hogy elhatározása megszületése után önállóan vegye vizsgálat alá a pāramīkat, mert rendelkezik az abhiññákkal és az összes többi elengedhetetlen feltétellel.

(7) Rendkívüli odaadás (adhikāra): rendkívüli elszántság. Az elhatározás csak olyasvalaki esetében járhat sikerrel, aki amellett, hogy rendelkezik a fenti minőségekkel, egyidejűleg kész akár az életéről is lemondani a Buddhák javára, olyan nagy benne az odaadás.

(8) Erős vágy (chandatā): ez üdvös vágyat, a realizálás óhajtását jelenti. A fent leírt minőségek mellett az illetőnek erős vággyal és buzgalommal kell rendelkeznie, sóvárognia kell a buddhaságot eredményező dhammák gyakorlására. Csak ebben az esetben járhat elhatározása sikerrel, különben nem.

A következő hasonlatok illusztrálják a megkívánt vágy nagyságát: ha az illető azt hallaná, hogy „egyedül az érheti el a Buddhaságot, aki puszta kezének erejével képes átkelni egy vízzel töltött egész világrendszeren, s elérni a túlsó partot” –, akkor eszébe sem jutna, hogy ez lehetetlen, hanem vágytól eltelve a feladat iránt nekivágna, s nem riadna el. Ha pedig ezt hallaná: „Egyedül az érheti el a buddhaságot, aki képes végiglépdelni egy láng és füst nélküli, vörösen izzó parázzsal megtöltött egész világrendszeren, átkelve azon, elérve a túlsó partot” sít…. Vagy ha ezt hallaná: „Egyedül az érheti el a buddhaságot, aki képes végiglépdelni egy éles kardpengékkel sűrűn kirakott egész világrendszeren, átkelve azon, elérve a túlsó partot” sít…. Vagy ha ezt hallaná: „Egyedül az érheti el a buddhaságot, aki képes keresztülvágni magát egy sűrű ambuszerdő borította, tüskés kúszónövényekkel keresztül-kasul benőtt egész világrendszeren, átkelve azon, elérve a túlsó partot” sít…. Vagy ha ezt hallaná: „Csak az érheti el a buddhaságot, aki vállalja, hogy előbb négy mérhetetlen és 100000 rendes világkorszak leteltéig a pokolban kínozzák őt válogatott kínzásokkal” –, akkor eszébe sem jutna, hogy ez lehetetlen, hanem vágytól eltelve a feladat iránt nekivágna, s nem riadna el. Ilyen nagyságrendű vágy az, ami itt megkívántatik.

A felsorolt nyolc tényező birtokában tett elhatározás definíció szerint az a tudatművelet (cittupāda), amely e nyolc tényező együttesével együtt fordul elő. Jellegzetessége az erős eltökélés a legmagasabb megvilágosodás elérésére. Funkciója az a sóvárgás, hogy „Ó, bárcsak felébrednék a legmagasabb tökéletes megvilágosodásra, és jóllétet és boldogságot hoznék valamennyi szenvedő lénynek!” Megnyilvánulása az, hogy a megvilágosodási követelmények gyökérokaként működik. Közvetlen előzményi oka pedig a nagy részvét, vagy pedig a szükséges alátámasztó feltételek megvalósítása. Miután célja a Buddhák felfoghatatlan síkjának elérése, és a lények egész mérhetetlen világának a boldogítása, úgy kell tekintenünk, mint az érdem legmagasabb, legfennköltebb és legkiemelkedőbb megjelenését, amiben mérhetetlen hatalom lehetősége rejlik: ez ugyanis a buddhaságot eredményező összes dhammák gyökéroka. A nagy ember ennek felmerülésével lép rá a megvilágosodáshoz vezető nagy hordozó (mahābodhiyānapatipatti) gyakorlásának útjára. Céljában rögzítetté válik, visszavonhatatlanul, és ezért joggal viseli ezután a »bodhisattva« elnevezést. Tudatát teljes egészében a legmagasabb megvilágosodás tökéletességének szenteli, s megalapozza azokat a képességeit, amelyek alkalmassá teszik a megvilágosodás követelményeinek gyakorlására. Az elhatározás ugyanis azt követően szokott sikerrel járni, hogy a Nagy Ember megfelelő vizsgálatnak veti alá az összes pāramīkat azzal a magából kibontakoztatott tudással, amely mintegy előrevetíti a jövőben realizálódó mindentudást. Ez után vállalkozik a gyakorlásra, s a pāramīk megfelelő sorrendben történő kiteljesítésére, amint azt pl. a bölcs Sumedha is tette, miután megszületett benne a nagy elhatározás.

Az elhatározásnak négy előfeltétele (paccaya), négy oka (hetu) és négy ereje (bala) van.

Nos, mi a négy előfeltétel? (1) Az első esetben a nagy ember látja, hogy a Tathāgata varázslatot hajt végre, bővelkedik a csodákban és a jelenésekben, s mindezt a Buddhák nagy szellemi hatalmának köszönheti. Tudata ezt a látványt veszi fel tárgyául és alátámasztásául, és így kezd gondolkodni: „Ez a dhamma-elem valóban hihetetlen szellemi erővel kell, hogy rendelkezzen, hiszen ennek átvilágításával tett szert a Magasztos e csodás és varázslatos természetre, e mérhetetlen szellemi hatalomra!” Ilyen módon a Buddha szellemi hatalmának e megnyilvánulását véve alátámasztásnak és előfeltételnek, szánja rá magát a legmagasabb megvilágosodásra, s rögzíti tudatát e nagy cél elérésére. (2) A második esetben nem látja ugyan a Tathāgata nagy szellemi hatalmát, de hírt hall róla, hogy „a Magasztosnak ez és ez a természete.” Ezt véve alátámasztásnak és előfeltételnek, szánja rá magát a legmagasabb megvilágosodásra, s rögzíti tudatát e nagy cél elérésére. (3) A harmadik esetben nem látja ugyan a Tathāgata nagy szellemi hatalmát, s nem is hall arról másoktól, de meghallja, amint valaki éppen a Tathāgata Dhammáját magyarázza, az egyik olyan beszéden keresztül, amelyik a Buddhák szellemi hatalmával foglalkozik. Ilyen beszéd lehet pl. a Tathāgata tíz hatalmáról szóló előadás (M. 12.). Ezt véve alátámasztásnak és előfeltételnek, szánja rá magát a legmagasabb megvilágosodásra, s rögzíti tudatát e nagy cél elérésére. (4) A negyedik esetben nem látja a Tathāgata szellemi hatalmát, nem is hall arról másoktól, s a Tathāgata Dhammáját sincs alkalma hallani. Azonban nemes jellemű és magasztos természetű ember, aki így gondolkodik: „Őrizni fogom a Buddhák örökségét, leszármazását, hagyományát és törvényét.” Ezzel a céllal tiszteli, becsüli, imádja a Dhammát. Ezt véve alátámasztásnak és előfeltételnek, szánja rá magát a legmagasabb megvilágosodásra, s rögzíti tudatát e nagy cél elérésére.

Mi a nagy elhatározás négy oka? (1) Először is a nagy ember természetéből adódóan rendelkezik a szükséges alátámasztási feltételekkel (upanissaya), miután a korábbi Buddhák alatt már gyakorolta a rá eső kötelességeket. (2) A Nagy Ember természete szerint együttérző hajlammal, részvétteli jellemmel rendelkezik. Arra vágyik, hogy enyhíteni tudja a lények szenvedéseit, s kész akár a testét és az életét is feláldozni ennek érdekében. (3) A Nagy Ember hajlandó célja eléréséig rendkívül hosszú időn keresztül küzdeni és törekedni, még akkor is, ha útján nagy nehézségekkel kell szembenéznie. Útja során nem fogja el félelem, nem töri le a forgatag mérhetetlen szenvedése, és mindent a többi lény jólléte érdekében tesz. (4) A Nagy Ember jó barátokkal szövetkezik, akik visszatartják őt a gonosztól, s segítenek neki, hogy a jót alapozza meg magában.

A nagy embernek feltétlenül rendelkeznie kell az alábbi alátámasztó feltételekkel: – Amint jelleme eltérülés nélkül csak a tökéletes megvilágosodásra irányul, hajlik és állítódik be, éppúgy irányul magatartása kizárólag arra, hogy a lények jóllétéért tevékenykedjen; ugyanis korábbi Buddhák jelenlétében tett fogadalmat a tökéletes megvilágosodás megvalósítására, szóban, vagy tudatban kinyilvánítva, hogy „Én is tökéletesen megvilágosodott Buddha kívánok lenni, előmozdítandó ezzel az összes lények boldogságát és jóllétét!” Az ilyen alátámasztó feltételek nyomán jelennek meg benne az alábbi vonások, amelyek éles különbséget húznak közötte és a tanítványként megvilágosodó (sāvakabodhisatta), illetve paccekabuddhaként megvilágosodó (paccekabodhisatta) lények között a képességek (indriyo), gyakorlási módok (patipattito) és ügyesség (kosallato) tekintetében: először is, a nélkülözhetetlen alátámasztási feltételekkel rendelkező Nagy Ember képességei és tudása rendkívül kifinomult, eltérően a másik két típustól. Másodszor, a Nagy Ember nem a saját jólléte érdekében működik, hanem a mások jólléte érdekében – a népek jóllétéért és boldogulásáért, a világ iránti részvétből, az istenek és emberek javára, örömére és boldogságára; a másik két típusnál azonban nem ez a helyzet. Végül harmadszor, ügyességét képes gyakorlatára alkalmazni, zseniálisan teremtve alkalmakat (arra, hogy másoknak segítsen), továbbá alkalmasan alakítva ki módszereit, tudva különbséget tenni aközött, ami lehetséges, s ami lehetetlen.

A Nagy Ember tehát természetes módon hajlik az adásra, és örömét leli az adásban. Bármikor odaadhat valamit, azt oda is adja, és nincs benne semmi rossz érzés az adással kapcsolatban. Állandóan és folyamatosan gyakorolja a megosztás szokását. Örömmel ad, telve féltő gondossággal, s nem pedig közönyös tudattal. Még amikor nagy ajándékot ad, akkor sem válik önelégültté, még kevésbé a kisebb adományok nyomán. Szereti az adást dícsérni is, hogy másokat lelkesítsen; beszédeket tart az adakozásról; ujjong, amikor másokat is lát az adást gyakorolni; és még félelemteli helyzetekben is ad a félelem nélküliségéből másoknak. Ez a Nagy Embernek néhány olyan vonása, amelyek az adás tökéletességére utalnak, az adásra való hajlandóságát jelzik.

Továbbmenve a Nagy Ember szégyent és erkölcsi visszarettenést érez az olyan rossz tettekkel kapcsolatban, mint amilyen az élet elvétele stb. Jószándékkal van az élőlények irányában. Szelíd, jó természetű, mentes a ravaszkodástól és az alakoskodástól, egyenes jellemű, könnyű kijönni vele; s csupa olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek szelíddé, jámborrá, alkalmazkodóvá teszik. Sohasem vesz el semmit, ami máshoz tartozik, még egy fűszálat sem. Ha felajánlja, hogy ő maga viseli valaki másnak a költségeit, sohasem szegi meg adott szavát. Ha valaki szórakozottságból, vagy feledékenységből elhagyja valamilyen dolgát, akkor figyelmezteti erre, s mindent elkövet, hogy ne engedje azt idegen kezekbe jutni. Nem kéjsóvár, egyetlen bűnös gondolatot sem enged meg magának a más férfiakhoz tartozó nőkkel kapcsolatban, s messziről elkerüli a nőkkel kapcsolatos helytelen magatartásformákat. Az igazságot szólja, az igazságnak szenteli magát; kibékíti azokat, akik nézeteltérésbe keveredtek, s előmozdítja a barátságot; beszéde megnyerő, rokonszenvet ébresztő, amit mosollyal kísér. Mindig a jót hirdeti, a dhammáról beszél. Mentes a sóvárságtól, a rosszakarattól és a romlott nézetektől, rendelkezik a tettek birtoklásának tudásával és a Négy Nemes Igazsággal összefüggő tudással. Hálás és tisztelettudó, tiszteli az idősebbeket, életmódja kifogástalanul tiszta, és szerelmese a Dhammának. Másokat is buzdít a Dhamma vállalására, minden lehetséges módon próbálja visszatartani a lényeket attól, hogy helytelen tetteket kövessenek el, és kötelességeik teljesítése irányába tereli őket. Maga is igyekszik eleget tenni saját kötelességeinek, és ha azt veszi észre, hogy valami olyasmit tett, amit nem kellett volna, akkor azonnal igyekszik jóvátenni. Ez a Nagy Embernek néhány olyan vonása, amelyek az erény tökéletességére utalnak, az erényre való hajlandóságát jelzik.

Továbbmenve a Nagy Emberben gyengék a szennyeződések és az akadályok. Hajlik az egyedüllétre, és általában mentes a ziláltságtól. Gonosz gondolatok sohasem hatolnak be tudatába. Amikor visszavonul meditálni, tudatát különösebb nehézség nélkül képes összpontosítani. Szerető gondolatokat sugároz még azok irányába is, akik ellenségesek vele szemben; mennyivel még inkább így van ez mások irányában? Nagyon éber, még arra is emlékezik és vissza tudja idézni, ami pedig igen régen hangzott el; intelligens, és a Dhamma által táplált bölcsesség sugárzik belőle. Különféle kötelességei teljesítésében igen találékony, és nagy erőbedobással dolgozik a lények jólléte érdekében. Türelme erejénél fogva képes bármit elviselni. Eltökéltsége megingathatatlan, és vállalkozásában (hogy ti. előmozdítsa a lények jóllétét) szilárdan helytáll. És végül egykedvűen felülemelkedett marad minden olyan helyzetben, ami egykedvű felülemelkedettséget kíván. Ez a Nagy Embernek néhány olyan vonása, amelyek a többi pāramīra utalnak, az ezek által hordozott minőségekre való hajlandóságát jelzik.

Amikor azt mondják a Nagy Emberről, aki rendelkezik ezekkel a megvilágosodási követelményekre utaló vonásokkal, hogy „a jó barátok iránti bizalom az egyik oka a nagy elhatározásnak” –, akkor ez röviden a jó barát jellegzetességére utal. A jó barát az, akiben megvan a hit, erény, tanultság, lemondás, erő, éberség, összpontosítottság és bölcsesség. A hit terén elért eredményei nyomán bízik a Tathāgata megvilágosodottságában, hisz a kammában és annak gyümölcseiben; így nem tántorodik el a lények jóllétére vonatkozó kívánságától, a legmagasabb megvilágosodás e gyökérokától. Az erény terén elért eredményei folytán szelíd és kedves minden lényhez, tisztelt és megbecsült, buzdító egyéniség, aki a gonosz leleplezője; beszédében türelmes tanító. A tanulásban elért eredményei folytán nagy horderejű beszédeket tart, amelyek elősegítik a lények jóllétét és boldogságát. A lemondás terén elért eredményei folytán kevés vágya van, megelégedett, visszahúzódó és zárkózott. Az erő tekintetében elért eredményei folytán energikusan tevékenykedik a lények jólléte érdekében. Az éberség terén elért eredményei folytán ébersége megvilágítja a hibátlan állapotokat. A koncentráció terén elért eredményei folytán tudata összpontosított, és mentes a ziláltságtól. A bölcsesség terén elért eredményei folytán képes a dolgokat azok torzítatlan természetében megérteni. Éberségével vizsgálja meg az üdvös és nem üdvös tettek következményeit; bölcsességével érti meg úgy, amint ezek valójában vannak, hogy mi válik a lényeknek hasznára, és mi válik kárukra; az összpontosítás segítségével egyesíti tudatát ezekre a kérdésekre; s energiája segítségével tartja vissza a lényeket attól, ami számukra ártalmas, illetve serkenti őket arra, ami számukra előnyös. Erre mondják, hogy

Szelíd, tisztelt és megbecsült,
Beszédében türelmes tanár,
Szavai mélyek és áthatók,
Rosszra sohasem csábítanak. (A. VII.4. 6.)

Ha ilyen barátja van, aki rendelkezik ezekkel a minőségekkel, akkor a Nagy Ember maga is könnyen tökélyre viszi a nélkülözhetetlen alátámasztó feltételek kifejlesztését. Miután teljesen megtisztította célját és eszközeit, és birtokába jutott a négy erőnek, már nem sok hiányzik ahhoz, hogy szert tegyen a nyolc tényezőre, megtegye a nagy elhatározást és rálépjen a bodhisattva pályájára – visszafordíthatatlanul, céljára eltökélten, a tökéletes megvilágosodástól eltántoríthatatlanul.

A négy erő a következő: (1) a »belső erő« (ajjhattikabala) az a legfőbb megvilágosodásra irányuló sóvárgás, el nem téríthető beállítódás, ami a személyes eszményekben (attasanissaya) és a Dhamma iránti tiszteletben gyökerezik; ennek az erőnek a révén személyes eszményeitől vezettetve (attādhipati), szégyenérzettől támogatva alakítja ki törekvését, fejleszti ki a pāramīkat és éri el a legmagasabb megvilágosodást a Nagy Ember. (2) A »külső erő« (bāhirabala) az a legfőbb megvilágosodásra irányuló sóvárgás, el nem téríthető beállítódás, ami a mások tekintetbe vételében gyökerezik; ennek az erőnek a révén a világra vonatkozó megfontolástól vezettetve (lokādhipati), az erkölcsi elrettenés érzetétől¹³ támogatva alakítja ki törekvését, fejleszti ki a pāramīkat és éri el a legmagasabb megvilágosodást a Nagy Ember. (3) Az »alátámasztó feltételek ereje« (upanissayabala) az a legfőbb megvilágosodásra irányuló sóvárgás, el nem téríthető beállítódás, ami a nélkülözhetetlen alátámasztó feltételek kifejlesztésén alapul; ennek az erőnek a révén a kifinomult képességekkel és megtisztult alkattal rendelkező Nagy Ember éberségtől támogatva alakítja ki törekvését, fejleszti ki a pāramīkat és éri el a legmagasabb megvilágosodást. (4) Az »erőfeszítés ereje« (payogabala) azt jelenti, hogy a Nagy Ember képes a megfelelő erőfeszítésre a legfőbb megvilágosodás érdekében, vagyis tevékenységében kitartó és elmélyülten alapos; ennek az erőnek a révén a Nagy Ember megtisztított erőfeszítéssel és szakadatlan munkával alakítja ki törekvését, fejleszti ki a pāramīkat és éri el a legmagasabb megvilágosodást.

Összefoglalva tehát a pāramīk előfeltétele – gyökéroka – az az elhatározás, amely a négy feltétel, a négy ok és a négy erő nyomán alakul ki, és amely abban az esetben vezet sikerre, ha a korábban említett nyolc képesítés is rendelkezésre áll. Amikor az elhatározás megszületett, a Nagy Ember négy csodálatos és bámulatra méltó tulajdonságra (acchariyā abhutā dhammā) tesz szert: (1) Szívét olyan szeretet tölti meg az összes létbirodalomban élő valamennyi lény irányában, mintha azok valamennyien a saját édes gyermekei lennének; tudatát ugyanakkor mégsem szennyezik be a gyermekekkel kapcsolatban szokásos világi érzelmek. (2) Beállítódása és erőfeszítése teljes egészében arra irányul, hogy előmozdítsa a lények jóllétét és boldogságát. (3) A benne lévő potenciális Buddha-minőségek az idők folyamán egyre hangsúlyozottabban jutnak kifejezésre, míg végül lassan beérnek. (4) Mivel a Nagy Emberben adva vannak a feltételek a jóság és a legfennköltebb erények kibontakoztatásához, a boldogság eme alapvető nyersanyagaihoz, ezért érdemessé válik az adományokra, s arra, hogy a lények tiszteletének végső befogadójává, a világ számára az érdemek páratlan hordozójává váljon. Ilyen módon működik a nagy elhatározás az azt kísérő számos nemes minőségen és jótékony hatáson keresztül a pāramīk előfeltételeként.

Az elhatározáshoz hasonlóan a nagy részvét (mahākaruṇā) és az alkalmas módszerek (upāyakosalla) ugyancsak a pāramīk előfeltételei. Itt az »alkalmas módszerek« azt a bölcsességet jelenti, ami az adást (és a többi kilenc erényt) a megvilágosodás kellékévé tudja átváltoztatni. A nagy részvét és az alkalmas módszerek révén a Nagy Ember megszakítás nélküli odaadással képes működni mások jólléte érdekében, anélkül, hogy saját boldogsága akár csak egy pillanatra is eszébe jutna, vagy anélkül, hogy a félelemnek akár a szikrája is felmerülne benne annak a pályának a rendkívüli nehézségei láttán, amit a nagy bodhisattváknak be kell járniuk. Természete pedig olyan, hogy már puszta látványa, a róla szóló beszámoló, vagy a rá történő emlékezés is előmozdítja a lények jóllétét és boldogságát, (mivel már látványuk, említésük, vagy a velük kapcsolatos gondolatok is) bizalomra ösztönöznek. Bölcsességén keresztül tökéletesíti ki a bodhisattva a benne lévő Buddha-jelleget, s a részvét biztosítja számára azt, hogy képes legyen elvégezni a Buddhák művét. A bölcsesség segítségével juttatja át saját magát (a létesülés folyamán), a részvét segítségével vezet át (azon) másokat. A bölcsesség révén érti meg mások szenvedését, s a részvét ösztönzi arra, hogy megpróbálja csillapítani ezt a szenvedést. A bölcsesség révén ábrándul ki a szenvedésből, a részvéten keresztül fogadja el ismét a szenvedést. A bölcsesség révén törekszik a nirvānára, a részvét következtében marad benne a létesülési forgatagban. A részvét nyomán lép vissza a saṁsārába, azonban bölcsessége révén azt már nem élvezi. Bölcsességével elpusztít minden kötődést, azonban mivel bölcsességét részvét kíséri, sohasem áll el azoktól a tevékenységektől, amelyekkel segíteni tud másokat. Részvéte folytán együttérzéstől remeg minden lény irányában, azonban mivel részvétét bölcsesség kíséri, tudata teljesen eloldódott marad. Bölcsessége következtében mentes az »énképzéstől« és az »enyémkedéstől«, részvéte következtében pedig mentes a tespedtségtől és a lehangoltságtól.

Továbbá a bölcsesség és a részvét révén képes saját, illetve mások pártfogójává válni; ezek révén lesz egyszerre bölcs, illetve hős, olyasvalaki, aki nem gyötri magát és nem gyötör másokat, aki saját jóllétét, illetve mások jóllétét egyaránt előmozdítja; ezek révén képes egyszerre szem előtt tartani a Dhammát és tekintettel lenni a világra, hálásnak lenni az őt ért kegyekért és arra figyelni, hogy ő kedvezzen másoknak; ezek révén képes mentesnek maradni a hamistudattól és mentesnek maradni a szomjtól, a tudást és az életpályát egyaránt kifejleszteni, egyaránt szert tenni az erőkre és a magabiztosság alapjaira. A bölcsesség és a részvét tehát, mint a pāramīták sajátos gyümölcseinek elérésére szolgáló eszközök, ugyancsak feltételei a pāramīknak. Ugyanez a kettő egyben az elszánás feltételei között is szerepel.

Ugyancsak feltétele a pāramīknak az a négy tényező, amit mint lelkesedést, intelligenciát, szilárdságot és jóságos magatartást szoktak emlegetni. Ezeket a tényezőket a »buddhaság talajának« (buddhabhūmiyo) is nevezik, mert a buddhaság kifejlődésének alapjául szolgálnak. Mármost a »lelkesedés« (ussāha) itt azt az energiát jelenti, ami a megvilágosodás követelményeinek betöltésére irányuló törekvést ébren tartja. Az »intelligencia« (ummaṅga) az a bölcsesség, amely a megvilágosodás kívánalmaihoz alkalmas módszerek megválasztásában mutatkozik meg. A »szilárdság« (avatthāna) elszántságot, az akarat megingathatatlan eltökéltségét jelenti. A »jóságos magatartás« (hitacariyā) pedig a szeretet és a részvét kifejlesztése.¹⁴

A feltételek további csoportját jelenti a hat hajlam – a lemondásra, a magányra, a mohóságtól és a gyűlölettől való mentességre, a hamistudattól való mentességre és a menekülésre való hajlam. A bodhisattvák ugyanis, látván az érzéki élvezetekben és a világi életben rejlő hibákat és elégtelenségeket, hajlanak a lemondásra. Látván a társas együttlétben rejlő hibákat és elégtelenségeket, hajlanak a magányosságra. Látván a mohóságban, a gyűlöletben és a hamistudatban rejlő hibákat és elégtelenségeket, hajlanak a mohóságtól, a gyűlölettől és a hamistudattól való mentességre. Látván a létesülés világaiban rejlő hibákat és elégtelenségeket, a bodhisattvák hajlanak a menekülésre. Ezért a bodhisattvák e hat hajlama ugyancsak feltétele a pāramīknak. A pāramīk ugyanis nem alakulnak ki, ha valaki nem látja meg a mohóságban stb. rejlő veszélyt, és a mohóságtól stb. való mentesség magasabbrendűségét. A mohóságtól való mentességre stb. való hajlam azt jelenti, hogy a tudat a lemondásra, elengedésre stb. hajlik a mohóságtól való mentességre stb. magasabbrendű volta miatt.¹⁵

A megvilágosodára törő bodhisattvák számára ezen kívül az egyes pāramīkra való hajlam is feltételét képezi a pāramīk gyakorlásának. A bodhisattvák ugyanis az adásra való hajlamuk révén tudják meglátni az adás ellentétében, vagyis a fösvénységben rejlő hibákat, és ezért tudják kibontakoztatni az adás tökéletességét. Az erényre való hajlamuk révén tudják meglátni az erény ellentétében, vagyis az erkölcsi romlottságban rejlő hibákat, és ezért tudják kibontakoztatni az erény tökéletességét. A lemondásra való hajlamuk révén tudják meglátni az érzéki élvezetekben és a világi életben rejlő hibákat; hajlamuk révén a dolgoknak azok valódi természete szerint történő látására, tudják meglátni a nem-tudásban és a kuszaságban rejlő hibákat; a tetterőre való hajlamuk révén tudják meglátni a lustaságban rejlő hibákat; a türelemre való hajlamuk révén tudják meglátni a türelmetlenségben rejlő hibákat; az igazságra való hajlamuk révén tudják meglátni a hamis beszédben rejlő hibákat; az eltökéltségre való hajlamuk révén tudják meglátni az eltökéltség hiányában rejlő hibákat; a szeretetre való hajlamuk révén tudják meglátni a rosszakaratban rejlő hibákat; az egykedvű felülemelkedettségre való hajlamuk révén tudják meglátni a világ viszontagságaiban rejlő veszélyeket. Ezért tudják kibontakoztatni a lemondás tökéletességét, és így tovább le egészen a felülemelkedettség tökéletességéig. Az adásra és a többi kilenc erényre való hajlam tehát ilyen módon vezet el az összes pāramī realizálásához, s szolgál eképpen azok feltételéül.

A pāramīk további feltétele, hogy a bodhisattva áttekintse az ellentéteikből adódó veszélyeket, s gyakorlásuk jótékony hatásait; például az adás tökéletessége esetében az el nem engedésben rejlő veszélyeket és az elengedés jótékony hatásait. Az áttekintés módszere a következő:

(1) Az adás tökéletességéről ígykell elmélkedni: „Az olyan dolgok, mint föld, mező, rúdarany, ékszer, marhák, bivalyok, rabszolgák, gyermekek, feleségek stb. birtoklása szörnyű károkat hoznak azok fejére, akik az ilyen dolgokhoz hozzákötődnek. Mivel vágyakat gerjesztenek, sok ember akarhatja őket; királyok elkobozhatják és tolvajok elorozhatják; veszekedéseket robbanthatnak ki és ellenségeket teremthetnek; alapvetően mulandók és szubsztanciátlanok; megszerzésükhöz és megtartásukhoz zavarnunk kell másokat; pusztulásukkal sokféle szerencsétlenség, pl. bánat stb. jár együtt; továbbá az ilyen dolgokhoz való kötődés következtében a tudatot megfertőzi a fösvénység stb. fekélye, és ennek eredményeképpen a szenvedés világában kényszerülnénk újjászületni. Másfelől viszont, minden egyes elengedési művelet ezen dolgok vonatkozásában egy lépést jelent a biztonság felé. Ezért kell buzgón elengednünk ezeket a dolgokat.”

Továbbá amikor valaki kér tőle valamit, a bodhisattvának így kell elmélkednie: „Ez az ember az én vérbeli barátom, hiszen belső titkát hozza a tudomásomra. Ő az én Mesterem, hiszen arra tanít, hogy 'Ha menni akarsz, el kell hagynod mindent. A világon túlra még a saját tulajdonaidat sem viheted magaddal!' Olyan társam ő, aki segít nekem megszabadulni az evilági tulajdonoktól, amelyek mint egy lángoló ház, okádják a halál tüzét magukból. Miközben elviszi tőlem ezeket, egyszersmind attól az aggodalmaskodástól is segít megszabadulnom, amibe ezek birtoklása került. Ő a legjobb barátom, mivel lehetőséget ad számomra az adás nemes cselekedetének gyakorlására, és ezzel segít nekem abban, hogy megvalósítsam minden teljesítmények legnehezebbikét és legkiválóbbikát, a Buddhák síkjának elérését.”

Ezenkívül az alábbi módon kell elmélkednie: „Ez az ember ilyen magasztos feladattal tisztel meg engem; tehát híven el kell ismernem ezt a megtiszteltetést.” Továbbá: „Mivel az élet befejezésre van ítélve, akkor is adnom kellene, ha senki sem kérne; mennyivel inkább adnom kell, amikor valaki kér!” Továbbá: „A jellemes ember maga szokott keresni valakit, akinek adhat, ő pedig magától keresett fel engem a kérésével, hogy ilymódon szolgálja az én javamat!” És: „Ha adományt nyújtok át annak, aki kér, ez éppúgy válik az én javamra is, mint az övére.” Majd: „Ahogy ez az adás a javamra válik, ó, bár tudnék az egész világ javára szolgálni!” Aztán: „Ha nem volnának szükséget szenvedők, hogyan tudnám kibontatkoztatni az adás tökéletességét?” Továbbá: „Bármire csak azért szeretnék szert tenni, hogy azt másoknak adhassam.” Vagy pedig: „Mikor érjük már meg azt, hogy a koldusok érezhessék: szabadon elvehetik tőlem mindazokat a dolgaimat, amelyekre szükségük van, mégcsak kérniük sem kell?” És: „Hogyan lehetnék kedves és szeretetre méltó a koldusokhoz, hogyan lehetnének a koldusok kedvesek és szeretetre méltóak az én szívemnek? Hogyan adhatnék, és hogyan mámorosodhatok meg, ujjonghatok, örvendezhetek és lelkesedhetek az adástól? És hogyan tudnám átadni a koldusoknak ezt az elragadtatást is? Hogyan tudnám az adásra való hajlandóságomat magasztos régiókba emelni? Hogyan tudnék a koldusoknak kérés nélkül is adni, kitalálva szívük rejtett kívánságait?” Valamint: „Miután vannak javaim, és koldusok jelentek meg, nagy csalás volna a részemről, ha nem adnék nekik valamit!” Továbbá: „Hogyan adhatnám oda az egész életemet, a végtagjaimat azoknak, akik igénylik ezt?”

A bodhisattvának fel kell keltenie magában v ágyat, hogy anélkül tudjon odaadni dolgokat, hogy törődne azokkal. Ebben ilyesfajta elmélkedések segítik: „A jó visszaszáll arra, aki önös törődés nélkül tud adni, mint ahogy a bumeráng is¹⁶ visszaszáll az elhajítójához, ha görcsös odafigyelés nélkül tudja azt elhajítani.” Amikor olyasvalaki kér valamit, aki az embernek kedves, eképpen kell örvendezni: „Ó, ez a drága kér tőlem valamit!” Ha viszont közömbös személy az, aki kér, akkor ilyenformán kell örülni: „Ha adok neki valamit, bizonyosan a barátommá lesz, hiszen elnyerjük azok szeretetét, akiknek a kérését teljesítjük!” Ha pedig ellenséges személy kér valamit, akkor kell a legboldogabbnak lenni, ezt gondolván: „Az én ellenségem kér tőlem valamit; bár most még gyűlöl engem, ennek az adománynak a révén bizonyosan kedves barátommá fog válni!” Tehát ugyanúgy ad a közömbös és az ellenséges embernek is, mint a számára kedveseknek, először mindig felkeltve magában a szeretet és a részvét érzését.

Amennyiben a felgyűlő vágyerők folytán mohóság alakulna ki a bodhisattvaságra pályázónál olyan dolgok vonatkozásában, amit oda lehetne adni, akkor eképpen kell elmélkednie: „Nos, jóember, amikor fogadalmat tettél a tökéletes megvilágosodásra, vajon nem mondtál-e le erről a testről éppúgy, mint mindazokról az érdemekről, amelyeket elnyertél azzal, hogy magadat más lények megsegítésére ajánlottad fel? A külső dolgokhoz való kötődés olyan, mint az elefánt fürdetése; ezért nem szabad semmihez sem kötődni. Tegyük fel, hogy van egy nagy gyógyhatású fa, és valaki, akinek szüksége van a gyökereire, kiássa a fa gyökereit; mások, akiknek a hajtására, rügyeire, kérgére, ágaira, lombjára, leveleire, virágaira, gyümölcsére van szükségük, elveszik a hajtását, rügyeit, kérgét stb. Vajon a fa fog-e ebben az esetben olyan ellenséges gondolatokat forgatni, hogy 'ezek itt elvették az én tulajdonaimat'? Ugyanígy, ha egyszer vállaltam, hogy magamat a világ jóllétéért áldozom, a leghalványabb rossz gondolatnak sem szabad felmerülnie bennem e hitvány, nyomorult, tisztátalan testtel kapcsolatban, amit teljes egészében mások szolgálatára szántam. Azonkívül, miféle különbséget lehetne tenni a (testhez tartozó) belső anyagi elemek és a (világhoz tartozó) külső anyagi elemek között? Mindkettő elkerülhetetlenül feloszlásra, felbomlásra és szétszóródásra van ítélve. Csupán zavaros fecsegés a testhez való olyasfajta ragaszkodás, hogy 'ez az enyém, ez én vagyok, ez az én énem.' Semmivel sem kell jobban törődnöm a saját kezeimmel, lábammal, szememmel és húsommal, mint bármilyen más külső dologgal. Ehelyett inkább azt a gondolatot kell ápolnom magamban, hogy mások rendelkezésére bocsássam ezeket: 'Akiknek szükségük van ezekre, csak vigyék!'”

Ahogy ilyen módon elmélkedik, eltökélve magát a tökéletes megvilágosodásra, testi, szóbeli és tudati megnyilvánulásai szinte maguktól tökéletesen megtisztulnak. Amikor pedig testi, szóbeli és tudati megnyilvánulásai életmódjával együtt megtisztultak, az igaz út gyakorlásán kívül már semmi mással nem foglalkozik, és a nyereségre és veszteségre vonatkozó alkalmas módszereivel képessé válik arra, hogy még nagyobb mértékben segítse a lényeket anyagi javainak átengedésével, valamint azzal, hogy a lényeknek a félelem nélküliséget és az igaz Dhammát adományozza.

Ez az adás tökéletességéről folytatott elmélkedés módszere.

(2) Az erény tökéletességéről a következőképpen kell elmélkedni: „Még a Ganges összes vize sem tudja elmosni a gyűlölet szennyét, az erény vize azonban képes erre. Még a sárga szantálfa sem képes lehűteni a vágy hevét, az erény azonban képes ezt is eltávolítani. Az erény a jó ember páratlan ékessége, amely messze felülmúlja a hétköznapi emberek által dédelgetett ékességeket: a nyakláncokat, gyémántokat és fülbevalókat. Olyan édes illat ez, ami felülmúlja a legfinomabb füstölőket is, mert egyszerre terjed minden irányba, és mindig a helyén van. A legmagasabb varázsige az erény, ami elnyeri az istenek és hatalmas khattiyák stb. kegyét; lépcső, ami felvezet egészen az istenek világába, a Négy Nagy Király stb. egébe.¹⁷ Az erény ezen kívül a jhānák és az abhiññák elérésének eszköze; a nibbāna nagyvárosába vezető főútvonal; a tanítványok, paccekabuddhák és tökéletesen felébredett Buddhák megvilágosodásának alapja. És mint a vágyak és kívánságok teljesítésének eszköze, felülmúlja a bőség fáját és a kívánság-teljesítő drágakövet is.”

A Magasztos pedig ezt mondotta volt: „Az erényes ember szívének elhatározása, bhikkhuk, tisztasága miatt bizonyosan sikerrel jár!” (A. VIII. 4. 5.). Vagy máshol: „Ha egy bhikkhu, szerzetesek, ezt kívánná: 'Bár lennék kedves és szeretetre méltó a szent életbeli társaim számára, bár lennék tisztelt és megbecsült!' –, akkor a magatartására vonatkozó szabályok betartásában kell magát tökéletesítenie” (M. 6.). Továbbá: „Az üdvös magatartás szabályai, Ānanda, megszabadítanak a lelkifurdalástól” (A. XI. 1. 1.). És: „Ez, világiak, az erényes ember erénygyakorlásának ötféle jótékony hatása” (D. 16.). Így kell tehát elmélkedni az erény nemes minőségeiről a sutták felhasználásával; az erkölcsi romlottságban rejlő veszélyek átgondolásához pedig az olyan sutták vehetők igénybe, mint pl. »A tűzözön hasonlata« (A. VII. 7. 8.).

Úgy kell az erényről elmélkedni, mint az öröm és elragadtatás alapjáról; mint olyasmiről, ami védelmet ad a szégyennel, mások megvetésével, átmeneti bűnhődéssel és a halál utáni kedvezőtlen sorssal szemben; úgy kell az erényről elmélkedni, mint amit a bölcsek dícsérnek; mint ami a lelkifurdalástól való szabadság gyökéroka; mint ami a biztonság alapja; és mint ami felülmúlja a magas születés, jólét, hatalom, hosszú élet, szépség, állás, rokonság és barátok áldásait. Az erényes emberben ugyanis egészen páratlan öröm és elragadtatás keletkezik, amikor végiggondolja saját erény terén elért eredményeit, a következőképpen: „Azt tettem, ami üdvös, azt tettem, ami jó, biztos menedéket építettem a félelemmel szemben.” Az erényes embernek nincsenek önvádlásai, s más bölcs emberek sem vádolják őt, továbbá nem kell szembenéznie az átmeneti büntetés és a halál utáni kedvezőtlen születés veszélyeivel. Éppen ellenkezőleg, a bölcsek dícsérik az erényes ember nemes jellemét, és az erényes ember nincs kitéve az olyasfajta lelkifurdalásnak, ami az erkölcstelen emberben szokott felmerülni, ilyen gondolatok kíséretében: „Rosszat tettem, bűnös, vétkes tetteket követtem el!” Ezenkívül az erény a biztonság legmagasabbrendű alapja, hiszen ezen alapul a szorgalom, az áldás, és ez a legjobb dolgok megvalósításának az eszköze, pl. ez akadályozza meg a jólét elveszítését stb. Az erény terén elért kiválóság felülmúlja a jó családba való születést, mert még az alacsony születésű erényes ember is kiérdemli a nagy, hatalmas khattiyák tiszteletét. Az erény felülmúlja az anyagi jólétet, mert ezt nem tudják elorozni tolvajok, az embert a túlvilágra is követi, rendkívüli gyümölcsöket terem, és alapjául szolgál olyan további magas minőségeknek, mint amilyen pl. a higgadtság. Az erény felülmúlja a khattiyák stb. hatalmát, mert arra képesíti az embert, hogy a saját tudata felett tegyen szert korlátlan uralomra. És a lények is erényeik folytán tesznek szert uralomra a saját létrendjükben. Az erény még magánál az életnél is magasabbrendű, mert amint mondják, egyetlen nap az erényes életben jobb, mint száz év erényt nélkülöző élet (Dhp. 110. v.), és a (szent élet) gyakorlatának megtagadását (szellemi) halálnak nevezik (lásd M. 105). Az erény felülmúlja a szépséget, mivel ez még az ellenségei szemében is szépnek láttatja az embert, továbbá mert ezt nem képesek elsöpörni az öregedés és betegség szerencsétlenségei. Ami a különlegesen boldog állapotok megalapozását illeti, e tekintetben az erény messze felülmúlja az olyan különleges lakóhelyeket, mint amilyenek a kastélyok és paloták, valamint az olyan magas társadalmi állásokat is, mint amilyen pl. a királyoké, hercegeké, vagy tábornokoké. Mivel a legmagasabb jóllétet célozza meg, és az embert a túlvilágra is elkíséri, az erény felülmúlja a rokonokat és barátokat is, még akkor is, ha azok nagyon közeliek, és nagyon szeretnek bennünket. Amennyiben az önvédelem nehéz feladata szempontjából vesszük szemügyre, az erény többet ér, mint egy egész elefántokból, lovakból, harci szekerekből és gyalogságból álló hadsereg, többet ér bármiféle mantránál, áldásnál és varázsigénél, ugyanis ez kizárólag saját magunkon múlik, nem függünk ennek tekintetében senkitől, befolyásának köre ugyanakkor hatalmas. Ezért mondják: „A Dhamma védi at, aki a Dhammát éli” (Thag. V. 303).

Ha valaki ilyen módon elmélkedik az erény számos nemes tulajdonságáról, akkor még ki nem bontakoztatott erényei is ki fognak bontakozni, és még nem teljesen megtisztított életterületei is meg fognak tisztulni.

Ha fokozatosan felgyűlő erőik folytán időnként az erénnyel ellentétes állapotok, például ellenszenv alakulna ki, a törekvőnek eképpen kell elmélkednie: „Vajon nem arra határoztad-e el magad, hogy elnyerjed a tökéletes megvilágosodást? Egyetlen apró fogyatékosság az erények terén meghiúsíthatja még a világi ügyeket is, nemhogy a világfeletti dolgokat! Az erény csúcsát kell elérned, hiszen az erény az alapja a legmagasabb megvilágosodásnak, minden teljesítmények legkiválóbbikának. Mindig ügyelned kell a helyes magaviseletre, s tökéletesen óvnod kell erényeidet, még jobban, mint a tojásait védő kotlós. Emellett a Dhamma tanításával segítened kell a lényeket, hogy be tudjanak lépni a három hordozóba¹⁸ és ki tudják azt fejleszteni. A kétes erkölcsű ember szavai azonban semmivel sem megbízhatóbbak, mint az olyan orvos receptje, aki nem törődik azzal, hogy mi volna jó betegeinek. Hogyan lehetnék minél megbízhatóbb, hogy ezáltal segíteni tudjak a lényeknek belépni a három hordozóba, s azokat kifejleszteni? Úgy, hogy jellemben és erényben teljesen megtisztítom magam. Hogyan valósíthatok meg olyan kiemelkedő teljesítményeket, mint amilyenek a jhānák stb., és ezáltal hogyan segíthetek másoknak, illetve hogyan teljesíthetem ki a bölcsesség stb. tökéletességeit? Az olyan különleges teljesítmények, mint amilyen a jhāna stb., nem lehetségesek az erény megtisztítása nélkül. Ezért tökéletesen tisztává kell tenni az erényt!”

(3) A lemondás tökéletességéről szóló elmélkedést azzal kell kezdeni, hogy az ember végiggondolja a világi életben rejlő veszélyeket, annak a szövegnek megfelelően, hogy „a világi élet behatárolt, a szenvedélyek homályába vezet” (D. 2. stb.). Ezután az érzéki élvezetekben és az érzéki vágyakban rejlő veszélyekről gondolkodik, ama szövegek alapján, amelyek szerint „az érzéki élvezetek olyanok, mint csontig hatoló bilincsek” stb. (M. 54.), illetve „képzeljünk el egy embert, aki kölcsönt vesz fel, majd munkához lát” stb. (D. 2.). Majd ezután fordítani kell a dolgon, s elmélkedni kell a távozás¹⁹ előnyeiről, a következő módon: „a távozás olyan, mint amikor a tér megnyílik előttünk” stb. (D. 2.). Röviden így lehetne megfogalmazni. Részletesebb kifejtést olyan suttákban találhatunk, mint amilyen pl. »A hatalmas szenvedéstömeg« (M. 13.), vagy »A mérges kígyók hasonlata« (S. IV. 1. 19. 1.).

(4) Ami a bölcsesség tökéletességét illeti, a bölcsesség nemes minőségeit kell áttekinteni, az alábbi formában: „Bölcsesség híján nem tisztulnának meg az olyasfajta erények, mint amilyen pl. az adás, és azok nem tölthetnék be saját feladatukat. Ahogy élet nélkül a testi szervezet elvesztené fényét, és nem tudná többé ellátni a saját feladatait, vagy ahogy tudat nélkül az érzékelőképességek nem tudnák gyakorolni funkciójukat a nekik megfelelő érzékelési körben, éppúgy bölcsesség nélkül nem tudnák ellátni feladatukat az olyan képességek, mint amilyen pl. a hit. A bölcsesség a fő oka az összes többi pāramī gyakorlásának is. Amikor ugyanis bölcsesség-szemük megnyílik, a nagy bodhisattvák odaadják még a saját kezüket és lábukat is anélkül, hogy magukat magasztalnák, vagy másokat leszólnának. Megkülönböztetés nélkül adják oda magukat másoknak, mint a gyógynövények, keresztül-kasul örömmel töltve meg a három időt. A bölcsesség révén éri el a lemondás is a pāramī állapotát, amennyiben alkalmas módszerekkel és mások jólléte érdekében gyakorolják; ha viszont valaki csak a saját érdekében ad, akkor az semmi más, csupán befektetés. Ugyanígy bölcsesség nélkül az erény sem választható el teljesen a szomj stb. szennyeződésétől, és így nemhogy a mindentudó Buddha tulajdonságainak nem válhat megalapozójává, de mégcsak a megtisztulást sem érheti el. Csak a bölcsesség embere ismeri föl világosan a világi életben, az érzéki örömökben és a saṁsārában rejlő veszélyeket, s látja meg a távozás, a jhānák elérése és a nibbāna megvalósítása nyújtotta előnyöket; s egyedül ő az, aki valóban távozik az otthontalanságba, kifejleszti a jhānikus teljesítményeket, és a nibbānára irányulva, másokat is ebbe az irányba fordít.”

„Bölcsesség nélkül az erő sem képes megvalósítani a kívánt célt, hiszen hibásan kerül felhasználásra; és jobb az erőinket fel sem kelteni, mint hibásan felhasználni azokat. Ha azonban az energia bölcsességgel párosul, semmi sincs, amit ne tudna elérni, hiszen ekkor megtalálja a megfelelő módszereket. Ugyanígy csak a bölcs ember tudja türelmesen elviselni a mások hibáit, nem pedig az, aki nehéz felfogású. A bölcsesség híján lévő emberben mások hibái csak türelmetlenséget idéznek elő; a bölcsnél azonban ugyanezek csak a türelmet hozzák mozgásba, és azt csak még inkább megerősítik. A bölcs ember sohasem szól hamisan másokhoz, miután megértette a három nemes igazságot²⁰ úgy, amint azok valójában vannak, valamint megértette azok okait és ellentéteit. Továbbá miután felvértezte magát a bölcsesség hatalmával, a bölcs ember ebből nyert tartása alakítja ki megingathatatlan eltökéltségét az összes pāramī megvalósítására. Csak a bölcsesség embere képes megtalálni az alkalmas módszereket a mások jóllétének előmozdításához, úgy, hogy közben nem tesz különbséget kedves, semleges és ellenséges lények között. És csak a bölcsesség révén képes közömbösnek maradni a világ viszontagságaival, például nyereséggel és veszteséggel szemben, úgy, hogy ezek egy cseppet sem befolyásolják.”

Ilyen módon kell elmélkedni a bölcsesség nemes minőségein, felismerve róla, hogy ez az összes többi pāramī megtisztításának gyökéroka.

Továbbá bölcsesség nélkül nem lehet szó a Látás megvalósításáról, a Látás megvalósítása nélkül pedig nem lehet szó az erény megvalósításáról sem. Akiből hiányzik a Látás és az erény, az nem lesz képes a koncentrációra, koncentráció nélkül pedig az ember még a saját jóllétéről sem képes gondoskodni, nem is beszélve a mások jólléte biztosításának fennkölt céljáról. Ezért a mások jólléte érdekében működő bodhisattvának eképpen kell korholnia magát: „Valóban megtettél minden szükséges erőfeszítést bölcsességed megtisztítására?” A négy megalapozást kiépített Nagy Lények ugyanis a bölcsesség szellemi hatalmánál fogva képesek a jótétemény négy alapján keresztül javára válni a világnak,²¹ segíteni a lényeket a szabadulás ösvényére való rálépésben és képességeik kiérlelésében. Ezenkívül a bölcsesség ösztönzi az embert arra, hogy a halmazatok, érzékelési alapok stb. vizsgálatának szentelje magát, teljesen megértve a keletkezést és az elmúlást azok valódi természetének megfelelően, s ennek nyomán tudnak kibontakozni az adás stb. minőségei egészen a megkülönböztetés és tökéletes tudati áthatás szintjéig, beteljesítve a bodhisattvák gyakorlatát. A bölcsesség tökéletességét tehát ilyenformán kell erősíteni, meghatározva a bölcsesség nemes vonásait azok számtalan módozatával és összetevőjével egyetemben.

(5) Az energia tökéletességéről a következőképpen kell elmélkedni: „Energia nélkül az ember még a látható célokra irányuló, világi tevékenységeiben sem érhet el sikereket. Semmi sincs azonban, amit az energikus, fáradhatatlan ember ne tudna elérni. Akinek nincs ereje, az nem vállalkozhat arra, hogy az összes lényeket kimentse a saṁsāra nagy örvényéből; még mérsékelt erő esetén is feladná a dolgot félúton. Aki azonban hemzseg az energiától, az mindenben tökéleteset alkot, amire vállalkozik.”

Emellett az alábbiakat is érdemes megfontolni az erő nemes minőségeivel kapcsolatban: „Még aki csak magát akarja kimenteni a saṁsāra forgatagából, az sem valósíthatja meg eszményét, ha akár csak egy pillanatra is lankadni hagyja erőit; mennyivel inkább így van ez annál, aki az egész világot akarja megmenteni?” Továbbá: „Az energia erejével tarthatók távol az olyan hibás gondolatok, mint pl. 'Legjobb számodra, ha saját magad megpróbálsz mielőbb egyedül elmenekülni a saṁsāra szenvedéséből; hiszen mindaddig, amíg ostoba világi vagy, a szennyeződések seregét éppen olyan nehéz visszatartani, mint egy megvadult elefántcsordát, az általuk keltett kamma olyan, mint a kivont karddal végrehajtott gyilkosság, az eme tetteken alapuló rosszsors állandóan tárt kapukkal áll előtted, s mindig körül vagy véve gonosz cimborákkal, akik összeállnak veled ezekben a tettekben és azok gyakorlására buzdítanak.'” Valamint: „Ha még a tökéletes megvilágosodás is megvalósítható a saját erőnkből, ugyan mi lehetne nehéz?”

(6) Következőként a türelem tökéletességét kell áttekinteni: „A türelem a jó védhetetlen fegyvere a nemes minőségek kifejlesztésében, ugyanis maradéktalanul elűzi a haragot, minden ilyen minőség ellentétét. Azok ékessége ez, akik képesek az ellenség megsemmisítésére; a remeték és brahminok ékessége; a harag tüzét kioltó vízáradat; a jóhír megszerzésének alapja; a gonosz emberek méreggel átitatott szavait elapasztó varázsige; a fegyelmezett lények állandóságának legfőbb forrása. A türelem mélységes, mint az óceán; ez a gyűlölet hatalmas tengerét határoló part; a szenvedések síkjára nyíló ajtót lezáró deszkalap; az istenek és Brahmāk világába felvezető lépcső; az összes nemes minőségek meghonosítására alkalmas talaj; a test, beszéd és szellem legmagasabb tisztasága.”

A türelmet ezenkívül az alábbi elmélkedéssel lehet erősíteni: „Akiknek nincs türelmük, azok csak gyötrődnek ebben a világban, és olyan tettekre vetemednek, amelyek az elkövetkező életükben is gyötrődést fognak eredményezni.” Továbbá: „Bár ez a szenvedés mások rossz tettei miatt keletkezett, mindazonáltal ez az én testem a szenvedés terepe és az ennek magjául szolgáló tettet egyedül én vetettem el.” Valamint: „Ez a szenvedés megszabadít engem ama kamma adósságától” És: „Ha nem lennének rosszat cselekvők, vajon hogyan tudnám kifejleszteni a türelem tökéletességét?” Vagy: „Bár most éppen rosszat tett velem, a múltban előfordult, hogy ő volt a jótevőm.” Továbbá: „A rosszat tevő egyben jótevő is, mert ő ad lehetőséget a türelem fejlesztésére.” Azonkívül: „Minden lény olyan, mintha a saját gyermekem volna. Ki haragudna a saját gyermekére annak csínyeiért?” Valamint: „Csakis azért árthat nekem, mert bennem magamban van még a haragnak némi maradványa; ezt a maradékot is el kell távolítanom!” És: „Én is ugyanúgy oka vagyok a rossznak, ami miatt itt a szenvedés keletkezett.” Továbbá: „Mindazok a dhammák, amelyek a rosszat tették, s mindazok, amelyek azt elszenvedték – nos, mindezek még ugyanabban a pillanatban el is múltak. Kire lehetnék hát mérges, és ki volna az, aki a haragot előidézte? Ha az összes dhamma én-nélküli, akkor ki tehetett volna rosszat, s kinek?”

Ha fokozatosan felgyűlő erejénél fogva mégis úrrá lenne a tudaton a mások rossztettei felett érzett harag, akkor a következőképpen kell elmélkedni: „A türelem a közreműködő oka annak, hogy mások rossztetteit is a számukra nyújtott segítséggel tudjuk viszonozni.” Továbbá: „Ez a rossztett, ami szenvedést okozott nekem, a hit előfeltétele, mivel a szenvedés a hitnek döntő alátámasztása és egyben feltétele annak is, hogy az ember észre tudja venni az egész világ elégtelenségét.”²² Azonkívül: „Ez az érzékelő képességek természete, hogy szembe kell nézniük a kívánatos és nem kívánatos tárgyakkal. Hogyan volna hát lehetséges, hogy ne kelljen szembenézni nem kívánatos tárgyakkal is?” És: „Ha harag uralkodik el valakin, akkor az illető megbolondul és elveszti az ítélőképességét. Miért kellene hát megtorolni?” Valamint: „A Buddha úgy tekinti mindezeket a lényeket, mintha a saját édes gyermekei volnának. Nem lehetek hát mérges rájuk!” Továbbá: „Ha nemes minőségekkel rendelkezik, aki e szenvedést okozta nekem, akkor nem haragudhatok rá. Ha viszont nem rendelkezik nemes minőségekkel, akkor inkább részvéttel kell reá tekintenem!” És: „Ha mérges lennék, jóhírem és nemes tulajdonságaim semmivé foszlanának, és ellenségeim legnagyobb örömére megcsúnyulnék, nyugtalanul aludnék és így tovább.” Valamint: „A harag az egyetlen igazi ellenség, mivel ez az oka minden ártalomnak, és ez pusztít el mindent, ami jó.” Azonkívül: „Ha valaki türelmes, akkor nincsenek ellenségei.” Valamint: „Hibája miatt a rossztevőnek szenvedés lesz a része a jövőben, nekem azonban nem, mindaddig, amíg türelmes maradok.” Továbbá: „Az ellenségek a saját haragos gondolataim következményei. Ha türelemmel sikerül leküzdenem a haragot, akkor ellenségemet, aki pusztán a saját haragom mellékterméke, ugyancsak meghódítottam.” És: „Nem szabad megengednem, hogy egy kis harag miatt teljesen elveszítsem a türelem nemes minőségét. A harag az összes nemes minőségnek ellentéte és akadálya, úgyhogy ha megharagudnék, hogyan tudnám erényemet stb. tökéletessé fejleszteni? Ha pedig hiányoznának belőlem ezek a nemes minőségek, akkor hogyan volnék képes magamat más lények megsegítésének szentelni, és fogadalmamnak megfelelően elérni a végső célt?” Valamint: „Türelem esetén a tudat összpontosítottá válik, és mentessé válik a külső elterelődésektől. Összpontosított tudat esetén pedig valamennyi képződmény úgy jelenik meg a szemlélődésben, mint ami mulandó és szenvedésteli, valamennyi dhamma én-nélkülinek mutatkozik, a nibbāna mint kondícionálatlan, békés, fennséges és halhatatlan jelenik meg, és a Buddha-minőségek mérhetetlen, felfoghatatlan erővel törnek át. Ezután, hogy az alkalmazkodó elfogadás²³ megszilárdult, minden »én-képzés« és »enyémkedés« megalapozatlansága nyilvánvalóvá válik a szemlélődés számára, ilyenformán: 'Pusztán csak a dhammák léteznek, amelyek mentesek bármiféle éntől, illetve bármitől, ami egy ilyesfajta énhez tartozna. Ezek a dhammák feltételeiknek megfelelően keletkeznek és múlnak el. Nem jönnek sehonnan, nem távoznak sehová, nincs semmiféle szubsztanciájuk. Semmi létesültben sincs semmiféle alanyi tevékenykedés.' Ilyen módon a bodhisattva szilárdan megmarad elhatározásánál, és visszafordíthatatlanul a megvilágosodáshoz kapcsolódik.”

Ez az erény tökéletességéről folytatott elmélkedés módszere.

(7) Az igazság tökéletességét a következő módon kell átgondolni: „Igazság nélkül nem lehetne szó erényről sít. sem, és nem lehetne a fogadalomnak megfelelő gyakorlatot folytatni. Minden sötét és gonosz állapot az igazság megsértését jelenti. Aki nem szenteli magát az igazságnak, az megbízhatatlan, és szavát a jövőben nem lehet komolyan venni. Másfelől viszont aki az igazságnak szenteli magát, az biztosítja valamennyi nemes minőség megalapozását. Ha törekvését az igazságra alapozza, akkor képes lesz valamennyi megvilágosodási követelmény megtisztítására és kiteljesítésére. Nem fogja becsapni magát a dhammák valódi természetét illetően, és így végrehajtja az összes megvilágosodási követelményben foglalt feladatokat, végigviszi a bodhisattva ösvény gyakorlatát.”

(8) Az eltökéltség tökéletességéről így kell gondolkodni: „A megvilágosodás alapjai – vagyis az adás stb. követelményei – nem fejlődhetnének ki, ha az ember nem tökélné el magát szilárdan az adás (és a többi pāramī) gyakorlására, nem szállna szembe rendíthetetlen elszántsággal azok ellentéteivel, és nem végezné gyakorlásukat állhatatosan, teljes erőbedobással.”

(9) A szeretet nemes minőségeiről az alábbi módon kell elmélkedni: „Még aki csak a saját jóllétére törekszik, az sem érhet el sem evilágbéli sikert, sem jövőbeli kedvező újjászületést anélkül, hogy legalább valamennyire ne törődne mások jóllétével is; hát akkor aki az összes lényt kívánja a nibbāna elérésére rávezetni, hogyan tudna célt érni szeretet nélkül? Ha pedig minden lényt végső soron a nibbāna világfeletti szintjére kívánunk eljuttatni, akkor ezt azzal kell kezdeni, hogy segítsünk nekik világi boldogulásukban itt-és-most.” Valamint: „Nem nyújthatok másoknak jóllétet és boldogságot pusztán azáltal, hogy kívánom ezt. Nosza, fektessük csak bele összes erőnket, hogy azt ténylegesen meg is valósítsuk!” Továbbá: „Most segítem őket abban, hogy jóllétüket és boldogságukat megszerezzék; később pedig majd társaim lesznek a Dhammában.” És: „E lények nélkül itt nem volnék képes eleget tenni a megvilágosodás követelményeinek. Hiszen ők az összes Buddha-minőség megnyilvánulásának és tökéletessé válásának okai, s így ezek a lények számomra az érdemek legmagasabb területét jelentik, ők adják az üdvös gyökerek elültetésének összehasonlíthatatlan talaját, ezért ők a hódolat és megbecsülés végső tárgyai.”

Ilyen módon kell az embernek különösen erős hajlamot kialakítania magában az összes lények jóllétének elősegítésére. És miért kell a szeretetet kifejleszteni minden lény irányában? Mert ez szolgál a részvét megalapozásául. Ugyanis amikor valaki szívét kitárva örül annak, hogy előmozdíthatja más lények jóllétét és boldogságát, akkor válik igazán erőssé és szilárdan meggyökerezetté benne az a vágy, hogy megszabadítsa őket gyötrelmeiktől és szenvedéseiktől. A részvét pedig az első valamennyi Buddhaságot eredményező dhamma sorában: ez jelenti azok talapzatát, megalapozását, gyökerét, fejét és legfőbbikét.

(10) A felülemelkedettség tökéletességét a következő módon kell végiggondolni: „Ha az ember nem gyakorolná a felülemelkedettséget, akkor a lények által végrehajtott vétkes tettek ingadozást idéznének elő tudatában. Ha pedig a tudat ingadozik, akkor szó sem lehet a megvilágosodási követelmények gyakorlásáról.” Valamint: „Bár a tudatot meglágyította már a szeretet nedve, felülemelkedettség nélkül nem lehetne megtisztítani a megvilágosodás követelményeit, és az ember nem tudná érdemes minőségeit azok gyümölcseivel együtt a lények jóllétének előmozdítására fordítani.”

Ezenkívül a felülemelkedettség erejénél fogva vihető keresztül az összes megvilágosodási követelmény vállalása, elhatározása, kiteljesítése és tökéletessé emelése.²⁴ Felülemelkedettség nélkül ugyanis a törekvő nem tudná például anélkül gyakorolni az adást, hogy ne tenne hibás megkülönböztetéseket az adományok és a megajándékozottak között. Felülemelkedettség nélkül nem tudná megtisztítani erényét úgy, hogy közben ne gondoljon állandóan a saját élete és elemi szükségletei útjában álló akadályokra. A felülemelkedettség viszi tökélyre a lemondás erényét is, mivel ennek segítségével küzdhető le az elégedetlenség és az élvezet. Valamennyi követelmény végrehajtását ez teszi tökéletessé, amennyiben (képessé teszi a bölcsességet arra, hogy) keletkezésük szerint vizsgálja meg azokat. Ha túlzott energiát gerjeszt az ember, mert a dolgot nem egykedvű felülemelkedettséggel vizsgálta meg, akkor még az energia sem tudja ellátni a célratörés feladatát. A tűrés és a gondolati elfogadás (a türelem fajtái) csak az egykedvűen felülemelkedett lényben lehetségesek. Ugyanez a tulajdonság biztosítja, hogy az ember ne szóljon hamisan sem a lényekről, sem a képződményekről. Ha az ember részrehajlás nélküli tudattal tekint a világi események viszontagságaira, akkor teljesen megingathatatlanná válik benne a gyakorlat végigvitelére irányuló elhatározás. És mivel nem törődik a mások által elkövetett hibákkal, tudja szeretetét is tökélyre fejleszteni. A felülemelkedettség tehát az összes többi pāramī gyakorlásához is elengedhetetlen.

Ilyen módon kell elmélkedni a felülemelkedettség tökéletességéről.

A gyakorlásuk jótékony hatásának és az ellentéteikben rejlő veszélyeknek ilyen módon történő áttekintése jelenti tehát a pāramīk egyik előfeltételét.

A pāramīk további előfeltételét jelentik a helyes magatartást (caraṇa) alkotó tizenöt dhamma, valamint az öt világi abhiññā, azok követelményeivel együtt.²⁵ Mármost a helyes magatartást alkotó dhammák a következők: az erényekben megmutatkozó önfegyelem, az érzékelő képességek kapuinak vigyázása, mértékletesség az evésben, ébrenlét, a hét jó dhamma,²⁶ valamint a négy jhāna. Az erény önfegyelmével kezdődő négy állapot kívánalmai a tizenhárom aszketikus gyakorlat²⁷ (dhutadhammā), valamint az olyan tulajdonságok, mint pl. a kevés vágy. A hét jó dhammát tekintve, a hit kívánalmai a következők: a hét emlékezetbe idézés – vagyis a Buddha, a Dhamma, a Sangha, az erény, a nagylelkűség, az istenségek és a béke emlékezetbe idézése; az értéktelen emberek kerülése és a szeretetteli emberekhez való kapcsolódás; a bizalomra ösztönző dolgokon való elmélkedés; és a hitre való hajlam. A szégyenérzet és erkölcsi elrettenés előfeltételei: elmélkedés az erkölcstelen magatartásban rejlő veszélyekről; elmélkedés a szenvedés síkjain (történő újjászületés) veszélyeiről; elmélkedés az üdvös állapotok erőt adó jellegéről; a szégyentelen és erkölcsi elrettenést nélkülöző emberek kerülése, illetve az ezen tulajdonságokkal rendelkező emberekhez kapcsolódás; valamint a szégyenérzetre és erkölcsi elrettenésre való hajlam. A tanultsághoz az alábbi dolgok kívántatnak meg: korábbi erőfeszítés; tudakozódás; az igaz Dhamma felé való odafordulás; a tudás hibátlan ágainak tanulmányozása; a képességek beérése; a szennyeződésektől való eltávolodás; a tudatlan emberek kerülése és a tanult emberek társaságának keresése; valamint a tudós elmélyülésre való hajlam. A tetterő felkeltését szolgáló tényezők a következők: elmélkedés a szenvedés világának félelmetességéről; elmélkedés a követendő útról; elmélkedés a Dhamma nagyságáról; a lustaság és a tunyaság eloszlatása; a lusta emberek kerülése és az energikus emberek társaságának keresése; a helyes erőfeszítésről történő elmélkedés; valamint a tetterőre való hajlam. Az éberséghez megkívánt tényezők az alábbiak: éberség és tökéletes tudati átvilágítottság; a zavart tudatú emberek kerülése és az éberségüket tisztán őrző emberek társaságának keresése; és az éberségre való hajlam. Végül a bölcsesség kívánalmai a következők: tudakozódás; a hordozók megtisztítása (vagyis a test és a tartózkodási hely tisztán tartása); a képességek kiegyensúlyozása;²⁸ az ostoba emberek kerülése és a bölcs emberekhez való kapcsolódás; a tudáshoz vezető páratlan ösvény tanulmányozása; s a bölcsességre való hajlam.

A négy jhāna követelményei: az erény önfegyelmével kezdődő négy tényező; a meditáció előkészítő szakaszának kifejlesztése a harmincnyolc meditációs tárgy valamelyikén; és az öt uralom²⁹ realizálása. Hogy a helyes magatartás stb. tényezői miképpen szolgálhatnak a megvilágosodási követelmények (vagyis a pāramīk) előfeltételéül, azt az alábbi módon lehet levezetni: „Eszközeinek (payoga) az erény stb. által történő megtisztításával válik képessé arra, hogy a félelem nélküliség ajándékát adományozza a lényeknek; céljának (āsaya) megtisztításával válik képessé az anyagi javak adományozására; és mindkettő megtisztítása teszi lehetővé a Dhamma ajándékának adományozását” és így tovább, az egyes eseteknek megfelelően. Itt azonban nem mutatjuk be a teljes levezetést, nehogy elvesszünk a túlzott részletekben. Hasonlóan a »realizálás kerekei« stb.-k is feltételei lehetnek a pāramīknak.

(vii) Miben áll az elszennyeződésük?

(saṅkilesa)

Általában a szomj stb. következtében történő félreértés jelenti az összes pāramī esetében az elszennyeződést. Ha azonban külön-külön tekintjük őket, akkor az adományok és a megajándékozottak vonatkozásában felmerülő megkülönböztető gondolatok (vikappa) jelentik az adás elszennyeződését. A lények és időpontok szerint felmerülő különbségtétel jelenti az erény elszennyeződését. A lemondás elszennyeződése azok a megkülönböztető gondolatok, amelyek az érzéki örömök és a létesülés élvezete, illetve az ezek elcsendesítésével való elégedetlenség vonatkozásában merülnek fel. Az »ént« és »enyémet« megkülönböztető gondolatok jelentik a bölcsesség tökéletességének az elszennyeződését. Kedvetlenségre és nyugtalanságra hajló megkülönböztető gondolatok jelzik az energia tökéletességének elszennyeződését; a saját magunk és mások vonatkozásában felmerülő megkülönböztető gondolatok pedig a türelem elszennyeződését. A nem látott látását stb. állító gondolkodásban áll az igazság tökéletességének szennyezettsége. Az eltökéltség tökéletessége akkor szennyezett, amikor valaki rongáltságot vél felismerni a megvilágosodás követelményeiben, és erényt azok ellentéteiben. A szeretet tökéletességének szennyezettségére azok a megkülönböztető gondolatok utalnak, amelyek összekeverik az ártalmasat a hasznossal. Végül a kívánatos és nem kívánatos vonatkozásában felmerülő megkülönböztető gondolatok jelentik a felülemelkedettség tökéletességének az elszennyeződését. Így kell tehát értelmezni az elszennyeződés mibenlétét.

(viii) Miben áll a megtisztításuk?

(vodāna)

Megtisztításuk a szomj stb. fekélyeinek az eltávolításából áll, valamint a fentebb említett megkülönböztetések felszámolásából. A pāramīk ugyanis akkor válnak tisztává és sugárzóvá, ha nem szennyezik be őket olyan rongáltságok, mint amilyen a vágy, énhit, nézetek, harag, rosszindulat, befeketítés, zsarnokoskodás, irigység, fösvénység, ravaszkodás, álszentség, makacsság, előítéletesség, haszontalanság, hanyagság; továbbá ha mentesek az adományok és megajándékozottak stb. szerinti különbségtételtől.

(ix) Melyek az ellentéteik?

(paṭipakkha)

Általánosságban azt lehet mondani, hogy az összes szennyeződés és az összes nem üdvös dhamma az ellentéteiket jelenti. Ha külön-külön tekintjük őket, akkor a fösvénység jelenti az adás ellentétét, és így tovább, a már korábban említettek szerint.³⁰ Ezenkívül az adás ellentétes a mohósággal, a gyűlölettel és a hamistudattal, mivel a mohóságtól, agyűlölettől, illetve a hamistudattól való mentesség tulajdonságait kívánja meg az adomány, a megajándékozott, illetve az adás gyümölcsei vonatkozásában. Az erény szintén ellentétes a mohósággal, a gyűlölettel és a hamistudattal, miután elmozdítja a testi magatartásból a rongáltságokat és torzultságokat stb. A lemondás is ellentétes e három romlottsággal, hiszen ennek nyomán az ember elkerüli, hogy érzéki élvezetekbe, mások bántásába, illetve önsanyargatásba bocsátkozzon. A bölcsesség annyiban ellentétes ugyanezekkel, hogy a mohóság stb. vakságot eredményeznek, a tudás viszont a látást helyreállítja. Az energia is ellentétes velük, mert azt az igaz utat ébreszti fel, amely egyaránt mentes a kedvetlenségtől és a sürgölődéstől. A türelem pedig úgy száll szembe velük, hogy egyformán fogadja a kívánatost, a nem-kívánatost és az üres természetűt. Az igazság azért ellentéte ugyanezeknek, mert a tényeket követi, akár segítséget nyújtanak mások, akár bántanak. Az eltökéltség ugyancsak ellentétes a három alapvető szennyeződéssel, hiszen a világ viszontagságainak a leküzdése után az ember ennek következtében marad hű vállalásához, s törekszik megingathatatlanul a megvilágosodás követelményeinek a kiteljesítésére. A szeretet is ellentétes a mohósággal, a gyűlölettel és a hamistudattal, hiszen ennek természete valamennyi akadállyal ellentétes. Végül a felülemelkedettség azért ellentétes velük, mert eloszlatja a vonzódást és a taszítódást a kívánatos, illetve nem kívánatos tárgyak vonatkozásában, és mindenféle körülmények között mentessé tesz a részrehajlástól.

(x) Hogyan gyakorlandók?

(1) Az adás tökéletességét először is azáltal kell gyakorolni, hogy sokféle módon próbálunk tenni a lények javára – például lemondunk a saját boldogságunkról, tulajdonunkról, testünkről és életünkről mások javára, eloszlatjuk mások félelmeit, és tanítjuk őket a Dhammára. Mármost az adás tárgyai szerint az adás háromféle: anyagi javak adása (āmisadāna), a félelem nélküliség adása (abhayadāna) és a Dhamma adása (dhammadāna). Ezek közül az adható tárgyak kétfélék lehetnek: belsőek és külsőek. A külső adományok tízfélék: élelem, ital, ruházat, jármű, virágfüzér, füstölő, kenőcsök, ágynemű, lakóhely és világító eszközök. Az ajándékok típusai még inkább megsokasodnak, ha a felsoroltak mindegyikét tovább osztályozzuk az alkotórészeik szerint, pl. az élelmet szilárd, puha stb. ennivalókra. A külső ajándékokat hatos felosztás szerint is lehet osztályozni, ha az érzékelési mezőnek (ārammaṇato) megfelelően elemezzük őket, vagyis mint látható formákat, hangokat, illatokat, ízeket, tapinthatókat és nem érzékleti tárgyakat írjuk le. Az egyes érzékelési területek ezen belül is igen sok típusra bonthatók, pl. a látható formák lehetnek kékek stb. A külső ajándékokon belül a különféle értékek és tulajdonok rengeteg fajtáját különböztethetjük még meg, pl.: drágakövek, arany, ezüst, igazgyöngy, korall stb.; földek, mezők, parkok stb.; rabszolgák, tehenek, bivalyok stb.

Amikor a Nagy Ember valamilyen külső tárgyat ad, akkor azt adja, amire szüksége van annak, aki szükséget lát; ha tudomására jut, hogy valakinek szüksége van valamire, kérés nélkül is azonnal odaadja, hát még ha azt kérik is tőle. Szívesen ad, nem pedig sajnálkozva. Ha van mit adnia, akkor eleget ad, nem pedig annyit, ami nem volna elegendő. Egyáltalán nem azért ad, mintha várna valamit viszonzásképpen. Ha pedig nem rendelkezik annyival, hogy mindenkinek eleget tudjon adni, akkor egyenlő arányban szétosztja azt, amivel rendelkezik. Nem ad azonban olyan dolgokat, amelyek kárt tehetnének másokban, pl. fegyvert, mérget, kábítószert. Olyan szórakozást szolgáló dolgokat sem ad, amelyek kártékonyak, mert pl. hanyagsághoz vezetnének. Azonkívül nem ad nem megfelelő ételt, vagy italt annak, aki beteg, még akkor sem, ha az illető ezt kéri tőle; ami pedig megfelelő, abból sem ad a helyes mértéken túl.

Továbbá amikor kérnek tőle, akkor a világiaknak olyan dolgokat ad, amelyek világiaknak valók, a szerzeteseknek pedig olyasmiket, amelyek szerzeteseknek valók. Olyan módon ad anyjának és apjának, unokatestvéreinek és rokonainak, barátainak és munkatársainak, gyermekeinek, feleségének, rabszolgáinak és dolgozóinak, hogy nem okoz fájdalmat senkinek. Ha különleges ajándékot ígért, akkor nem ad végül valami közönségeset. Nem azért ad, mert ezzel valami haszonra, tiszteletre, vagy hírnévre vágyik, vagy bármit is várna viszonzásképpen, és az adásnak semmiféle gyümölcsére nem számít a legmagasabb megvilágosodáson kívül. Nem ad úgy, hogy megvetné azt, aki kér, vagy a saját adományát. Nem ad eldobott dolgot adományként, még féktelen koldusoknak sem, akik ócsárolják és gyalázzák őt. Kivétel nélkül mindig nagy gonddal, nyílt és tiszta tudattal, részvéttől eltelve ad. Nem azért ad, mert babonásan hinne mindenféle jósjelekben; ellenben úgy ad, hogy a kammában és annak gyümölcseiben hisz. Amikor ad, nem alázza meg a kérelmezőket azzal, hogy hódolatnyilvánításra stb. kényszeríti őket; mindig úgy ad, hogy semmilyen értelemben ne bántson meg senkit sem. Nem ad adományt azzal a szándékkal, hogy másokat félrevezessen, vagy másokban kárt tegyen; kizárólag rongáltságoktól mentes tudattal ad. Nem ad adományt durva szavak, vagy rosszalló tekintet kíséretében, hanem csak szívélyes, kedves szavakkal, mosolygó arccal. Amikor valamilyen tárgy vonatkozásában túlzott, mohó vágy támadna fel annak magas értéke és szépsége, régisége, vagy az ahhoz való személyes kötődés miatt, a bodhisattva azonnal felismeri a benne támadt mohóságot, haladéktalanul eloszlatja azt, gyorsan keres valakit, akit megajándékozhat, s odaadja neki a dolgot. Ha pedig lenne valami értékesebb dolog, ami odaadható, és lenne egy folyamodó, aki azt várja, a Nagy Ember további gondolkodás nélkül nekigyűrkőzik és odaadja azt neki, miközben úgy tiszteli az illetőt, mintha az egy ismeretlen bölcs volna. Ha valaki a saját gyermekeit, feleségét, rabszolgáit, szolgálóit, vagy munkásait kéri tőle, akkor a Nagy Ember mindaddig nem adja őket oda, amíg azok nem hajlandók menni, hanem csak bánkódnak. Ha azonban maguktól is hajlandók menni, és örömmel mennek, akkor habozás nélkül odaadja őket. Ha azonban tudja, hogy akik kérik őket, azok démoni lények – óriások, démonok, vámpírok –, avagy kegyetlen hajlamú emberek, akkor nem adja őket oda. Ugyanígy nem engedi át királyságát azoknak, akik szenvedést, bajt és szomorúságot hoznának a világra; odaadná azonban olyan jó úton járó embernek, aki a Dhamma szellemében vigyázná a világot.

Ez tehát először is annak a módja, ahogyan a külső adományok adását kell gyakorolni.

A belső adományok kétféleképpen értendők. Hogy-hogy? Ahogy egyesek élelemért és ruháért alárendelik magukat másoknak, szolgálatba, vagy rabszolgaságba lépve, ugyanúgy a Nagy Ember is, az összes lények legfőbb jóllétét és boldogságát kívánva, az adás tökéletességének a kifejlesztésére törekedve, szellemi beállítottságú tudattal, a megvilágosodás kedvéért alárendeli magát másoknak, és szolgaságba lép, önmagát mások rendelkezésére bocsátva. Bármilyen szervére, vagy tagjára legyen is szüksége másoknak – akár a kezére, lábára, szemére stb. –, habozás és remegés nélkül odaadja azt. Semmivel sem kötődik jobban ezekhez, és semmivel sem inkább tántorodik el (ezek odaadásától), mint ha külső dolgokról lenne szó. Visszatérve tehát, a Nagy Ember kétféleképpen mond le a belső dolgokról: egyrészt mások kívánságai kedvéért, amivel mások örömét keresi; másrészt saját önuralmának fejlesztése kedvéért, miközben természetesen eleget tesz azok kívánságainak, akik hozzá a kéréssel fordultak. Ilyen módon teljesen nagylelkűvé fejlődik, miközben így gondolkodik: „A nem-kötődés révén el fogom érni a megvilágosodást.” Így kell tehát érteni a belső adományok adását.

Mármost amikor belső adományt ad, kizárólag olyasmit ad, ami az elfogadónak javára válik, és semmi mást. A Nagy Ember nem adja át tudatosan a saját testét, szerveit és tagjait Mārának, vagy a Māra társaságában lévő gonosz istenségeknek, azzal az óhajjal, hogy „Ne legyen ez itt ártalmukra.” Ugyanígy azoknak az egyéb lényeknek sem bocsátja magát rendelkezésére, akiket Māra, vagy Māra kísérő istenségei tartanak megszállva; nem adja oda továbbá magát őrülteknek. Ha azonban valaki más kéri tőle ezeket a dolgokat, habozás nélkül odaadja, márcsak az ilyen kérés ritkasága, és az ilyen jellegű adományozás nehézsége miatt is.

A félelem nélküliség adása nem más, mint védelemnyújtás a lényeknek, amikor királyok, rablók, tűz, víz, ellenségek, oroszlánok, tigrisek, más vadállatok, sárkányok, óriások, démonok, vámpírok stb. fenyegetik őket.

A Dhamma adása a Dhamma rongáltságoktól mentes tudattal történő, torzítatlan előadása; vagyis olyan módszeres útmutatás, ami a jelen és jövő életbeli jó megvalósítására, illetve a végső megszabadulásra ösztönöz (diṭṭhadhammikasamparāyikaparamattha). Az ilyen tanítás nyomán belépnek a Buddha Rendjébe azok, akik addig nem léptek be, s beérik azok tudása, akik már beléptek. A módszer a következő: – Röviden összefoglalva, beszél az adásról, az erényről, a mennyről, az érzéki élvezetek nem kielégítő voltáról és romlottságáról, és a róluk való lemondás jótékony hatásairól. Részletesebben kifejtve, azok számára, akik tudata a tanítványság megvilágosodására hajlik (sāvakabodhiyam adhimuttacittānam), olyan beszédet tart, amelyek megerősítik és megtisztítják az illetőket (a céljuk felé való törekvésben). E beszédekben a nemes minőségeket világítja meg, amihez a következő témák valamelyike lehet alkalmas: menedékvétel, az erény önfegyelme, az érzékelő képességek kapuinak vigyázása, mértékletesség az evésben, az éberség gyakorlása, a hét jó dhamma; a higgadtság (samatha) gyakorlása a (rendíthetetlen nyugalom meditáció) harmincnyolc tárgyának meditálásával; a belátó megértés (vipassanā) gyakorlása a belátó megértés áthatására alkalmas tárgyak, pl. az anyagi test szemlélése útján; a megtisztulás egymásra következő, szisztematikus műveletsora (visuddhipaṭipadā), nevezetesen a tökéletesség útjának a megragadása (sammattagahana), a tiszta tudás (vijjā) három fajtája, a hat abhiññā, a négy megkülönböztetés (paṭisambhidā) és a tanítványság megvilágosodása.³¹ Azok számára pedig, akik a paccekabuddha, vagy a tökéletesen megvilágosodott Buddha megvilágosodására hajlanak, olyan beszédet mond, amelyek az e két (megvilágosodáshoz vezető) hordozó tekintetében erősítik és tisztítják meg az illetőket. E beszédekben szól például a Buddhák szellemi hatalmának a nagyságáról, és megmagyarázza a tíz pāramī sajátos természetét, jellegzetességét, funkcióját stb. a kifejlesztésük három szintjének megfelelően. Így adja át a Dhammát a Nagy Ember a lényeknek.

Amikor anyagi ajándékot ad, a táplálék adása közben a Nagy Ember így gondolkodik: „Ó, bár tenném képessé a lényeket ezzel az adománnyal a hosszú élet, szépség, boldogság, erő, értelem, és a tiszta áldás legmagasabb gyümölcse elérésére!” Inni úg ad, hogy azzal az érzéki szennyeződések szomját kívánja oltani; amikor ruhát oszt, a szégyenérzet és erkölcsi elrettenés ékességeinek, valamint a (Buddha) arany arcszínének a megszerzését tartja szem előtt. Jármű ajándékozásakor a pszichikai erők módozatainak és a nibbāna áldásának az elérését szeretné előmozdítani; füstölő adásakor azt kívánja, bár lenne képes az erény édes illatának az előállítására; amikor virágfüzéreket és kenőcsöket ad, akkor a Buddha-minőségek szépségével szeretné őket megajándékozni. Amikor ülőhelyet készít, a megvilágosodás teraszán szeretne ülőhelyet készíteni; amikor ágyneműt, vagy fekhelyet ad, a Tathāgaták nyugvóhelyét kívánja elkészíteni; lakóhely adásakor arra gondol, bár lehetne a lények számára menedék, amikor pedig lámpákat oszt, arra, bár megszerezné az öt szemet.³² Látható formát azért ad, hogy előidézze a (Buddhákat körülvevő) hat láb széles aurát; hangot azért, hogy előállítsa a (Buddhák) Brahmā-szerű hangját; ízt azért, hogy megkedveltesse magát az egész világgal; tapinthatót pedig azért, hogy megszerezze a Buddhák eleganciáját. Amikor orvosságot ad, azért teszi, hogy egyszer majd a nibbāna időtlen és halhatatlan állapotát tudja adni. A rabszolgákat szabadsággal ajándékozza meg, hogy később majd a lényeket is ki tudja szabadítani szennyeződéseik rabságából. Bűntelen szórakozásokról és örömökről is gondoskodik mások számára, hogy később majd az igaz Dhammában is legyen örvendezés. Saját gyermekeit is odaadja azért, hogy valamennyi lényt saját gyermekeként fogadhassa örökbe. Így biztosítja számukra az ariya születést. A feleségeit is odaadja abból a célból, hogy az egész világ mestere legyen. Arany, drágakő, igazgyöngy, korall stb. adományokat azért ad, hogy megszerezze a testi szépség főbb jegyeit (amelyek a Buddhák testét jellemzik); különféle szépítőszereket pedig a testi szépség kisebb ismertetőjeleinek megszerzéséért adományoz.³³ Összes kincsét azért adja oda, hogy elnyerje az igaz Dhamma kincsesházát; földi királyságát azért, hogy a Dhamma királya lehessen; kolostorokat, parkokat, tavakat és ligeteket a jhānák stb. elérése kedvéért adományoz; lábát azért adja oda, hogy a pártfogás körével megjelölt lábbal közelíthesse meg a megvilágosodás teraszát; kezeit pedig azért, hogy az igaz Dhamma mentő kezét nyújthassa a lények felé, s ilyen módon segítse át őket a négy áramlaton.³⁴ Fülét, orrát stb. azzal a céllal adja, hogy megszerezze a hit stb. szellemi képességeit; szemeit azért, hogy elnyerje az egyetemes látást; húsát és vérét pedig azzal a gondolattal áldozza fel, hogy „Bár lenne a testem az élet forrása az egész világ számára! Bár hozna jóllétet és boldogságot minden idők minden lénye számára, még olyan alkalmakkor is, amikor e lények pusztán látnak engem, hallanak rólam, emlékeznek rám, vagy vallási szolgálatot mutatnak be a számomra!” Fejét pedig azzal a szándékkal adományozza oda, hogy a legmagasabbá váljon a világon.

Miközben így ad, a Nagy Ember nem vonakodva ad, s nem úgy ad, hogy ezzel megbántson másokat. Nem félelemből, szégyenkezés miatt, vagy azok szidalmai miatt ad, akiknek adományokra volna szükségük. Ha valami különlegessel is rendelkezik, akkor sohasem a közönségeset adja oda. Nem úgy ad, hogy közben önmagát magasztalja, s leszól másokat. Nem úgy ad, hogy közben vágyna annak gyümölcsére, nem is úgy, hogy közben utálná azokat, akik kérnek tőle, s nem is figyelmetlenül. Ehelyett mindig bőkezűen ad, saját kezével, a megfelelő időpontban, figyelmesen, megkülönböztetés nélkül, örömmel telve mindhárom időszak alatt.³⁵ Miután adott, nem sajnálja utólag. Nem lesz sem önhitt, sem hajbókoló az adományozottakhoz való viszonyában, hanem továbbra is szeretetre méltóan viseltetik irányukban. Bőkezű és adakozó lévén, a kért dolgok mellé rendszerint még ráadást (saparivāra) is ad. Amikor ugyanis például táplálékot ad, akkor arra gondol, hogy „kellene még adni neki valami kis ráadást is”, s ezzel ad mellé valami ruhafélét stb. is. Amikor viszont ruhát ad, akkor arra gondol, hogy „emellé is adok még egy kis ráadást”, és ad neki mellé táplálékot stb. is. Ugyanilyen módon jár el járművek stb. adományozásakor is. Amikor pedig az egyik érzék területére tartozó dolgot, például látható formát ad, akkor ráadásként ad valamilyen más érzék területére tartozó dolgot is.

A látható forma adományát (rūpadāna) a következőképpen kell érteni. Miután szert tett valamire, mondjuk virágra, ruhára, vagy kék, sárga, vörös, fehér színű ereklyére stb., ezek látható formáját ragadva meg átadja őket egy arra érdemes megajándékozandónak, ezek tárgyi alapjával együtt.

A hang adományát (saddadāna) mint dobok hangját stb. kell érteni. A hangot természetesen nem lehet olyan formán átadni, mint mondjuk egy csokor lótuszvirágot, amit az ember a száránál fogva leszakít a tövéről és áthelyezi a másik kezeibe. A hang az alapjának az adásával adományozható. Például hangadománynak számít, amikor valaki egy zeneszerszámot, mondjuk dobot, vagy cintányért adományoz a Hármas Drágakőnek; a hangszálakra szolgáló gyógyszert, olajakat, vagy melaszt juttat a Dhamma hirdetőinek; vagy akár maga tart előadást a Dhammáról, énekli a szentírást, beszél a Dhammáról, vállal megbeszélést, vagy dícséri hangosan mások jótetteit.

Illatadomány (gandhadāna) akkor történik, amikor valaki, aki valamilyen kellemes illatú tárgyhoz, pl. illatos gyökerekhez, füstölőkhöz stb. jutott, illatuk szerint ragadva meg ezeket felajánlja a Hármas Drágakőnek, mint illatadományt. Lemond valamilyen illatos tárgyról, pl. agaru- vagy szantálfáról, abból a célból, hogy illat-felajánlást végezzen.

Ízadomány (rasadāna) akkor történik, amikor valaki, aki valamilyen kellemes ízű tárgyhoz, pl. ízletes gyökerekhez stb. jut, ízük szerint ragadva meg ezeket felajánlja őket egy arra érdemes megajándékozandónak, mint ízadományt. Vagy pedig lemond valamilyen ízletes tárgyról, pl. gabonáról, tehenekről stb.³⁶ mások javára.

A tapinthatók adományozása (phoṭṭhabaddāna) alatt ágyak, székek, takarók és palástok stb. ajándékozását kell érteni. Erről van szó, amikor valaki, aki hozzájutott valamilyen puha, kellemes, kifogástalan tapintási tárgyhoz, pl. ágyhoz, székhez, párnához, vánkoshoz, alsóneműhöz, vagy felsőruházathoz, tapintási minőségében ragadva meg ezt odaadja egy arra érdemes megajándékozandónak, mint tapintható adományt; vagyis miután megszerezte a fent említett tapintható tárgyakat, lemond azokról.

A szellemi tárgyak adományozását (dhammadāna)³⁷ mint táplálékot, italt és életet kell érteni, ti. itt a szellemi tárgyak érzékelési alapjáról (dhammārammaṇa) van szó. Valaki, aki szert tett valamilyen kellemes tárgyra, pl. tápeszszenciára, a szellemi tárgyak érzékelési alapjának részeként fogva azt fel tápesszenciát – vagyis ghít, vajat stb. –, vagy italt – vagyis az italok nyolc fajtájának valamelyikét, mangószörpöt stb. – ad, úgy gondolkodva ezekről, mint nem-érzéki jellegű adományokról. Vagy pedig ingyenebédet, félhavi étkezést stb. ad, orvost hív a betegekhez és sérültekhez, kiszabadítja az állatokat a csapdából, halászhálókat és madárkalitkákat pusztít el, rabokat enged ki a börtönből, az állatok mészárlását tiltó rendelkezést ad ki, vagy bármilyen más, hasonló jellegű cselekedetet végez a lények életének megóvása céljából, és úgy tekinti ezeket a tetteket, mint amelyekkel életet adományozott.

Ezt a hatalmas adásbeli teljesítményt, amit itt felsoroltunk, a Nagy Ember az egész világ jóllétéért és boldogságáért ajánlja fel, ama megingathatatlan elhatározásától vezettetve, hogy a legmagasabb megvilágosodáson keresztül éri el a megszabadulást. A (jóra irányuló) kimeríthetetlen vágy,³⁸ a kimeríthetetlen koncentráció, a zsenialitás, tudás és megszabadulás elérése érdekében ajánlja föl mindezeket. Az adás tökéletességének gyakorlásakor a Nagy Embernek alkalmaznia kell az élet és a tulajdon mulandóságának belátó megértését. Úgy kell tekintenie saját dolgaira, mint amelyek sokakkal közösek, és folyamatosan hatalmas részvétet kell gerjesztenie magában a lények iránt. Amikor egy ház lángokban áll, a tulajdonos minden értékesebb tulajdonát saját magával együtt igyekszik minél hamarább kimenteni és biztonságba helyezni, semmit sem hagyva maga mögött; ugyanígy, a Nagy Ember is kivételezés nélkül ad mindenkinek, nem téve semmilyen megkülönböztetést, fontolgatást.

Ez a módszer az adás tökéletességének gyakorlására.

(2) Most pedig az erény tökéletességének gyakorlási módszere következik. Mivel a Nagy Ember az összes lényt a mindentudás erényének ékességével kívánja ékesíteni, ehhez kezdetben a saját erényét kell megtisztítania. Mármost az erény megtisztítása négyféle módon történik: (1) az ember hajlamainak a megtisztításával (ajjhāsayavisuddhi); (2) előírások betartásával (samādāna); (3) a nem-vétkezéssel (avītikkamana); (4) a vétkek jóvátételével (patipākatikaraṇa). Aki ugyanis személyes eszményeit állítja a középpontba, az hajlamainak tisztasága miatt természetszerűleg undorodik a rossztól, és magatartását belső szégyenérzetének (hiri) felkeltése révén is meg tudja tisztítani. Más viszont, aki elsősorban a világot tartja szem előtt, a rossztól való félelmében azáltal tudja megtisztítani magatartását, hogy elfogadja más személyek előírásait, és az erkölcsi elrettenés erejével igyekszik alkalmazkodni azokhoz. E két típus mindegyike a nem-vétkezés révén szilárdítja meg erényeit. Ha azonban feledékenységük miatt olykor mégis megszegnének egy előírást, akkor szégyenérzetük, illetve erkölcsi elrettenésük miatt igyekeznének azt minél hamarabb helyrehozni, a jóvátétel alkalmas módjának megtalálásával.

Az erény kétféle, nevezetesen elkerülés (vāritta) és teljesítés (cāritta). Mármost az erényt, mint elkerülést a következőképpen kell gyakorolni. A bodhisattvának olyan együttérző szívvel kell rendelkeznie valamennyi lény irányában, hogy sohasem érezhet neheztelést senkivel szemben, még álmában sem. Mivel mások megsegítésének szentelte magát, semmivel sem hajlik jobban mások javainak eltulajdonítására, mint arra, hogy kezében mérgeskígyót szorongasson. Amennyiben szerzetes, távol kell tartania magát a szemérmetlen élettől, tartózkodnia kell a szexualitás hét kötelékétől, nem is beszélve a házasságtörésről.³⁹ Ha világi, akkor sem szabad soha megengednie, hogy a mások feleségére irányuló érzéki vágynak akár egyetlen gondolata is felmerüljön benne. Amikor beszél, kijelentéseinek igaznak, szavahihetőnek, jótékony hatásúnak és szeretetreméltónak kell lennie. Beszéde legyen mértéktartó, ügyeljen az idő alkalmasságára, és csak a Dhammával foglalkozzon. Tudatát mindig tisztán kell tartania a sóvárgástól, rosszakarattól és romlott nézetektől. Rendelkeznie kell a kamma birtoklásának tudásával, és szilárd hittel és szeretettel kell viszonyulnia azokhoz a remetékhez és brahminokhoz, akik helyesen gyakorolnak és helyes úton haladnak.

Mivel tartózkodik a nem üdvös állapotoktól és azoktól a nem üdvös kamma-folyamatoktól, amelyek a szenvedés négy síkjára, a forgatagban való szenvedéshez vezetnek, továbbá mivel megszilárdultak benne azok az üdvös kamma-folyamatok, amelyek a mennybe és a szabaduláshoz vezetnek, a Nagy Ember céljának és eszközeinek tisztaságával azt kívánja elérni, hogy közvetlenül valósuljon meg a lények jólléte és boldogsága, pontosan abban a formájukban, ahogyan kialakultak, a saját pāramī-i pedig érjék el tökéletességüket; ilyen ugyanis a bodhisattvák természete. Mivel tartózkodik attól, hogy ártson másoknak, a félelem nélküliség adományát képes juttatni minden lénynek. A szeretetre irányuló meditációt zavarhatatlan tökélyre fejleszti, és ezáltal a szeretet tizenegy áldását élvezheti (A. XI. 2. 5.). Egészséges és erőteljes, hosszú életű, bővelkedik a boldogságban és a kiemelkedő tulajdonságokban, és kiirtja magából a gyűlölet lelki lenyomatait.⁴⁰ Mivel tartózkodik annak elvételétől, amit nem önként adtak neki, az ő javait sem háborgatják tolvajok stb. Nem gyanakszik másokra, kedves és szeretetreméltó, megbízható, nem kötődik a gazdagsághoz és a sikerhez, hajlik a lemondásra, és kiirtja a mohóság lelki lenyomatait.

A szemérmetlenségtől való tartózkodással felizgathatatlanná és békéssé válik mind testében, mind tudatában; kedves lesz és szeretetreméltó, a lényekkel szemben pedig nem válik bizalmatlanná. Jó hírek terjednek vele kapcsolatban. Mentes a nők iránti érzéki vágytól és a hozzájuk való kötődéstől, a lemondásnak szenteli magát, kiemelkedő tulajdonságokat ér el, és kiirtja magából a mohóság lelki lenyomatát.

Azzal, hogy tartózkodik a hamis beszédtől, szavai tekintélyre tesznek szert mások előtt. Megbízhatónak és szavahihetőnek tekintik, akinek kijelentéseit mindig elfogadják. Kedves és szeretetreméltó még az istenek számára is. Szája édes illatot lehel, vigyáz testi és szóbeli megnyilvánulásaira. Kiemelkedő tulajdonságokat ér el, és kiirtja magából a szennyeződések lelki lenyomatait.

Azzal, hogy tartózkodik a rágalmazástól, kíséretre és követőkre tesz szert, akik közt nem tud meghasonlást kelteni mások támadása. Az igaz Dhammában való töretlen hittel rendelkezik. Hűséges barát, s rendkívülien kedves a lényekhez, mintha csak az utolsó létesülésben ismerte volna meg őket. Azonkívül a szennyeződések felszámolásának szenteli magát.

A durva beszédtől való tartózkodása következtében kedvessé és szeretetreméltóvá válik a lények számára, jelleme kellemes, beszéde ékes lesz, és nagy megbecsültségben van része. Ezenkívül kifejleszti a nyolc tényezővel jellemezhető beszédet.⁴¹

Mivel mentes a hiú fecsegéstől, kedvessé és szeretetreméltóvá válik a lények számára, tisztelni fogják és nagyra tartják őt. Kijelentéseit elfogadják és szavait mérlegelik. Nagy befolyásra és hatalomra tesz szert, s ügyessé válik mások kérdéseinek a megválaszolásában. Utóbbi tulajdonsága azzal a zsenialitással is párosul, hogy képes megteremteni az alkalmakat (ahol használhat másoknak). Amikor pedig eléri a Buddhaság síkját, képessé válik arra, hogy a lények többféle nyelven megfogalmazott, számos kérdésére egyetlen válasszal megfeleljen.

Mivel mentes a sóvárgástól, mindent megkap, amit kíván, és szert tesz mindazokra a különleges dolgokra, amelyekre szüksége van. Hatalmas khattiyák vannak a tisztelői között. Ellenségei sohasem tudják legyőzni, képességei sohasem fogyatkoznak meg, és egyedülálló egyéniséggé fejlődik.

Rosszakarattól való mentessége folytán kellemes megjelenésre tesz szert. Mások becsülik, és mivel a lények jóllétében leli örömét, magától értetődően fokozza azok bizalmát. Jelleme emelkedett, szeretet tölti el, és nagy befolyásra és hatalomra tesz szert.

Mivel mentes a hibás nézetektől, jó társaságra tesz szert. Még ha nyaktilóval fenyegetik, akkor sem hajlandó elkövetni egyetlen gonosz tettet sem. Mivel tudja, hogy ő maga kammája birtokosa, nem hisz semmiféle babonás jósjelekben. Az igaz Dhammában való hite gyökeret vert és szilárdan megkapaszkodott. Hisz a Tathāgaták megvilágosodásában, és semmivel sem leli több élvezetét az ezen kívül eső hitek sokféleségében, mint egy királyi hattyú a trágyadombban. Gyakorlottá válik a három jellegzetesség (mulandóság, szenvedés és én-nélküliség) tökéletes megértésében, és végül elnyeri a mindentudás korlátlan tudását. Amíg a végső megvilágosodást el nem éri, a legelső lesz a lények bármelyik rendjében (ahol éppen újjászületik), és a legkiválóbb teljesítményeket hajtja végre.

A bodhisattvának tehát olyan formán kell szorgalmasan és mélyrehatóan tökéletesítenie erényét, ahogyan a kotlós költi ki tojásait; az erényt mint az összes teljesítmények megalapozását kell becsülnie, hiszen ez az összes Buddha-minőségek kialakulásának talaja, a Buddhaságot eredményező dhammák kezdete, alapzata, feje s legfőbbike; a nyereségről, hírnévről és tiszteletről pedig fel kell ismernie, hogy ezek csupán barátnak álcázott ellenségek. Az éberség és a tökéletes tudati átvilágítottság erejével ellenőrzése alá kell vonnia valamennyi testi és szóbeli cselekedetét, meg kell fékeznie az érzékelő-képességeket, meg kell tisztítania életmódját, és ki kell fejlesztenie a megvilágosodási követelményeket.

Ez tehát, először is, az erénynek, mint elkerülésnek a gyakorlási módszere.

Ami az erénynek, mint teljesítésnek a gyakorlását illeti, ezt a következőképpen kell érteni: – A bodhisattva a megfelelő alkalmakkor gyakorolja a tiszteletadást, felállást, añjali⁴² bemutatását, és az udvarias magatartást a tiszteletet érdemlő jó barátok irányában. Alkalmas időben szolgálatokat végez a számukra, s vigyázza őket, amikor betegek. Amikor jól átgondolt tanácsot kap, kifejezésre juttatja háláját. Dícséri az erényesek nemes minőségeit, s türelmesen elviseli ellentéteik zaklatásait. Megjegyzi a mások által számára végzett szolgálatokat, örvendezik mások érdemein, saját érdemeit a legmagasabb megvilágosodásért ajánlja fel, és mindig szorgalmasan ügyködik az üdvös dhammák gyakorlásán. Amikor vétket követ el, akkor beismeri azt, és megvallja hittársainak. Ezután tökéletesen visszaáll a helyes gyakorlási vágányra.

Ügyes és serény a lények iránti kötelességei teljesítésében, amikor ezzel előmozdítja azok jóllétét. Szövetséges társukként működik. Amikor a lények betegség ártalmától stb. szenvednek, alkalmas gyógyszert készít számukra. Eloszlatja azok bánatát, akik javaik elvesztése stb. miatt szenvednek. Segítőkészségénél fogva a Dhammával fegyelmezi azokat, akiknek fegyelmezésre van szükségük, kigyógyítja őket a nem üdvös utakból, és megalapozza bennük az üdvös magatartásformákat. A Dhammával ösztönzi azokat, akiknek ösztönzésre van szükségük. És amikor hallja, hogy a múlt nagy bodhisattvái milyen fennkölt, nehéz, felfoghatatlan és hatalmas tetteket hajtottak végre a lények végső jólléte és boldogsága érdekében, amely tettek révén érlelték ők maguk tökéletessé a megvilágosodás követelményeit, akkor nem riad vissza és nem is lesz izgatott, hanem eképpen elmélkedik: „Azok a Nagy Lények is csak emberek voltak. Azonban azáltal, hogy önmagukat a gyakorlatok rendszeres végzésével fejlesztették, szert tettek a legmagasabb szellemi erőre és a megvilágosodási követelmények legmagasabb tökéletességére. Ugyanilyen módon kell nekem is gyakorolnom az erényt stb. Ilyen módon én is fokozatosan tökélyre fejlesztem majd a gyakorlatokat, és végül el fogom érni ugyanazt az állapotot.” Ezt követően, e hitéből fakadó lankadatlan energiával hozzáfog, hogy tökélyre fejleszsze az erény stb. gyakorlatát.

Azonkívül, elrejti erényeit és bevallja hibáit. Kevés kívánsága van, megelégedett, kedveli az elvonultságot és a magányt. Képes a szenvedés elviselésére, és mentes a szorongástól. Beszédében sohasem izgága, felfuvalkodott, ingatag, szétszórt, vagy sértő, hanem valamennyi szerve és tudata nyugodt és higgadt. Kerüli a megélhetés olyan hibás eszközeit, mint amilyen a cselszövés stb., megfelelő magatartással és elegendő ellátással (alamizsnával) rendelkezik. Látja a veszélyt még a legcsekélyebb hibában is, és miután magára vállalta a gyakorlás szabályait, azokhoz tartva magát gyakorol, erőteljesen és eltökélten, fittyet hányva a testére, vagy az életére. Még a testével, vagy az életével való legcsekélyebb törődést sem tűri el, hanem elhagyja és eloszlatja azt; mennyivel inkább így jár el hát a túlzott aggodalmak esetében? Elhagyja és feloszlatja az összes olyan rongáltságot, mint amilyen a harag, rosszindulat stb., amelyek csak az erkölcsi lezüllés előidézői lennének. Nem válik önelégültté az általa elért kisebb különleges teljesítményektől, és nem tántorodik el, hanem egyre nagyobb teljesítményekre tör. Ilyen módon az általa elért teljesítmények nem esnek áldozatul a stagnálásnak, vagy a visszafejlődésnek.

A Nagy Ember útmutatóként szolgál a vakok számára, elmagyarázva nekik a helyes utat. A süketeknek kézmozdulatokkal ad jeleket, és ilyen módon juttatja el hozzájuk a jót. Hasonlóan jár el a némák esetében. A bénáknak széket, járművet, vagy valamilyen más szállítóeszközt adományoz. Arra törekszik, hogy a hitetlen hitre tegyen szert, a lustában buzgóság fakadjon, a zavart tudatúak kifejlesszék éberségüket, a szétszórt tudatúak elérjék az összpontosítottságot, és az ostobák bölcsességre tegyenek szert. Igyekszik eloszlatni az érzéki vágy, rosszakarat, tompaság és tunyaság, nyugtalanság és aggodalom, valamint zavartság akadályait azokban, akik ezek uralma alatt állnak, valamint eloszlatni az érzékiség, rosszakarat és agresszió bűnös gondolatait azokban, akiket ilyen gondolatok töltenek el. Hálából azok iránt, akik segítették őt, viszonzásul hasonló, vagy még nagyobb jótéteménnyel tiszteli meg és látja el őket; beszéde nyílt és szavai megnyerők.

A Nagy Ember társ a balszerencsében. Érti a lények természetét és jellemét, és ezért mindig ott tud lenni mindazon lények mellett, akiknek szükségük van az ő segítségére, mégpedig olyan módon tud melléjük állni, ahogyan azok igénylik ezt. Maga is együtt gyakorol mindazon lényekkel, akiknek szükségük van az ilyen együttes gyakorlásra, mindig azt a gyakorlatot követve, amire az illető lénynek szüksége van. Azonban kizárólag olyan módon hajlandó eljárni, hogy kigyógyítsa őket a nem üdvösből, s megszilárdítsa bennük az üdvöset, másképpen nem. Mások tudatának megóvása érdekében ugyanis a bodhisattvák kizárólag olyan módon hajlandók viselkedni, hogy az az üdvöset növelje.⁴³ Továbbá mivel hajlama az, hogy mások javára váljon, sohasem szabad ártania a lényeknek, nem szabad őket megaláznia, durván bánnia velük, bánatot okoznia nekik, vagy olyan tettekre buzdítania őket, amit helyesebb volna elkerülni. Nem szabad ugyanakkor magát magasabb polcra állítania, mint azokat, akik magatartása alacsonyabbrendű. Mások számára ne legyen teljesen hozzáférhetetlen, de ne is legyen teljesen hozzáférhető, és ügyelnie kell, nehogy alkalmatlan időben társuljon másokhoz.⁴⁴

Olyan lényekhez társul, akikhez az adott helyen és időben társulni helyénvaló. Akik másoknak kedvesek, azokat nem bírálja az illetők előtt, s akikre mások neheztelnek, azokat előttük nem dícséri. Nem engedi közel magához azokat, akik nem megbízhatók. Nem utasítja vissza az illő meghívást, de nem vesz részt vitákban, és nem fogad el túl sokat. Akiknek van hitük, azokat a hit jótéteményeiről szóló beszéddel ösztönzi; akik pedig erénnyel, tanultsággal, nagylelkűséggel, vagy bölcsességgel rendelkeznek, azokat a megfelelő minőségek jótékony hatásáról szóló beszéddel bíztatja. Amenynyiben a bodhisattva már elérte az abhiññākat, segíthet a hanyag lényeknek a szellemi sürgetés (samvega) érzetének felkeltésében, azzal, hogy megmutatja nekik a pokolban stb. élők sorsát, amint az a helyzethez illik. Ezzel a hitetleneket (erkölcsteleneket, tudatlanokat, fösvényeket és ostobákat) hitre (erényre, tanulásra, nagylelkűségre és bölcsességre) ösztönzi. Belépteti őket a Buddha Rendjébe, és segít beérlelni azokat, akik már rendelkeznek ezekkel a minőségekkel. Ilyen módon, erényes magatartása révén a Nagy Ember mérhetetlen érdemeinek és jóságának árama beláthatatlan magasságokba emelkedik.

Az erény részletes magyarázatát a Visuddhimagga (I. fejezete) adja meg többféleképpen is. A leírás ott kezdődik, hogy „Az erény azokat az akaratlagosan kialakult állapotokat foglalja magában, amelyek abban vannak jelen, aki tartózkodik az élet pusztításától stb., vagy aki teljesíti a kötelességek gyakorlását.” Ezt az egész részt be lehetne még ide illeszteni. Az egyetlen különbség, hogy abban a munkában az erény tárgyalása csak azokra a lényekre vonatkozóan történik meg, akik a tanítványság megvilágosodását keresik (sāvakabodhisattavasena); itt azonban a tárgyalás a nagy bodhisattvákra (mahābodhisattavasena) is kiterjedt, és ezért kellett úgy magyaráznunk, hogy a részvét és az alkalmas módszerek az erény előfutárai. Ahogy a Nagy Ember az erény gyakorlásából származó érdemeit nem arra használja, hogy magát kiszabadítsa a szerencsétlen sorsok szenvedéseiből, vagy szerencsés sorsú királyságra tegyen szert, vagy világuralkodó király, Sakka, Māra, vagy akár Brahmā váljon belőle, éppúgy a hármas tudás, a hat abhiññā, a négy megkülönböztetés, a tanítványi megvilágosodás, vagy a paccekabuddhai megvilágosodás terén elért teljesítményeit sem fogja ezekre a dolgokra fecsérelni. Ehelyett az egyetlen cél, aminek mindezeket szenteli, hogy mindentudó Buddha váljék belőle, és ezáltal képessé tudja tenni az összes lényeket az erény hasonlíthatatlan ékességének a megszerzésére.

Ez az erény tökéletességének gyakorlási módszere.

(3) A lemondás tökéletessége az az üdvös tudatművelet, ami az érzéki örömökről és a létesülésről történő lemondásban érhető tetten, ha ezt az ezekben foglalt nem kielégítő jelleg felismerése előzte meg, és részvét, valamint alkalmas módszer kíséri. A bodhisattvának azzal kell kezdenie a lemondás tökéletességének a gyakorlását, hogy először felismeri az érzéki élvezetek stb. nem kielégítő voltát, az alábbi módszer szerint: „Aki otthonában él, annak nincs alkalma, hogy élvezze a lemondás stb. boldogságát, mert az otthoni élet mindenféle szennyeződés táptalaja, és a feleség és a gyermekek korlátokat állítanak (az ember szabadsága útjába), továbbá mert a különféle mesterségek és foglalkozások, mint amilyen a földművelés, kereskedelem stb. számtalan belebonyolódáshoz vezetnek. Az érzéki örömök pedig olyanok, mint egy csepp méz, amit a kard pengéjére kentek: örömet keveset adnak, ártalmat azonban bőségesen. Tűnékenyek, mint a villámfényben felvillanó jelenet; csupán az észlelés torzulása következtében mutatkoznak élvezhetőnek, mint egy őrült képzelt ékességei. Ármányos bosszúállók, akár egy álcázott pöcegödör; a szomjat épp annyira nem oltják, mint egy fél korty ital, vagy az ujjakat nedvesítő víz; ártalmasak, mint a belül megrothadt étel; balsors előidézői, mint egy csalétekkel ellátott horog; ezek okozzák a három idő égető tűzhöz hasonló szenvedését; ezeken alapul a majom ragasztójához hasonló kötelék; pusztulást rejtő álcák, mint a gyilkos köpenye; a veszély helyei, mint az ellenséges faluban lévő kunyhó; a szennyeződések Māráját szolgáló táplálékok, s így saját ellenségeink fenntartói; alá vannak vetve a változás általi szenvedésnek, akár egy ünnep élvezete; befelé égetnek, mint a fa odvában rakott tűz; vészterhesek, mint a bīrana fűből kilógó mézgolyó egy régi gödörben; szomjat fokozók, mint a sós víz fogyasztása; a közönséges lények táplálékai, mint a szeszes ital és a bor; éppoly kevéssé adnak kielégülést, mint a lerágott csontok halmaza.”

Miután ilyen módon felismerte az érzéki örömök nem kielégítő jellegét, meg kell fordítania a dolgot, és most a lemondás előnyeit kell végiggondolnia a lemondás, magány és béke boldogságára hajló, efelé irányuló és törekvő tudattal.

Miután a lemondás a (szerzetesi élet otthontalanságába történő) távozásban gyökerezik, vállalni kell a távozást. Ha a Nagy Lény olyankor születik, amikor éppen nincs létesült Buddha a világban, olyan aszkéták, vagy vándorok mellé kell csatlakoznia, akik elfogadják a kamma tanát és a tettek erkölcsi következményeit. Ha azonban jelen volna egy tökéletesen megvilágosodott Buddha a világban, akkor kizárólag az ő Rendjébe szabad távoznia. A távozást követően meg kell szilárdítania magában az erényt a már elmondott módszernek megfelelően, és erénye megtisztítása céljából vállalnia kell az aszketikus gyakorlatokat. Ha ugyanis a Nagy Ember vállalkozik az aszketikus gyakorlatokra, és megfelelő módon végzi azokat, akkor vágyai megfogyatkoznak, és elégedetté válik. Szennyeződései foltjait elmossa az olyan nemes minőségek áradata, mint amilyen a társadalomból való eltűnés, magány és visszavonulás, vagy az erők felgerjesztése és könnyed fenntartása, továbbá egész magatartását megtisztítja a szabályok kifogástalan követése, fegyelmezettsége és nemes minőségei. Miután szilárdan tartják magukat az ariyák három ősi hagyományához, képessé válnak a negyedik ariya hagyomány gyakorlására is,⁴⁵ vagyis arra, hogy örömüket leljék a meditációban, a negyven meditációs tárgy közül választott megfelelő témákon keresztül belépjenek a jhānáknak mind a megközelítési, mint az elmélyedési szintjeire, és ott időzzenek. Ilyen módon teljesítik ki maradéktalanul a lemondás tökéletességét.

Ezen a ponton helyénvaló volna részletesen elmagyarázni a tizenhárom aszketikus gyakorlatot és a koncentráció kifejlesztésére szolgáló negyven meditációs tárgyat – vagyis a tíz kasiṇa-eszközt, a tíz tisztátalanságot, a tíz felidézést, a négy Brahmavihārát, a négy nem-anyagi állapotot, az egy észlelést és az egy elemzést. Mivel azonban mindezeket a Visuddhimagga teljes részletességgel ismerteti, elég, ha arra hivatkozunk. Egyetlen ponton kell különbséget tenni (az ott ismertetett módszerhez képest): ott a gyakorlatok a tanítványság megvilágosodását kereső lények számára vannak elmagyarázva; itt azonban ugyanezek a nagy bodhisattvák célját szolgálják, és ezért részvét és alkalmas módszerek előzik meg a gyakorlatok alkalmazását.

Ez a lemondás tökéletességének gyakorlási módszere.

(4) Amint a világosság nem létezhet együtt a sötétséggel, éppúgy a bölcsesség sem létezhet együtt a hamistudattal. Ezért a bodhisattvának, aki ki akarja fejleszteni a bölcsesség tökéletességét, el kell kerülnie a hamistudat kialakulásában szerepet játszó okokat. A hamistudat okai pedig a következők: elégedetlenség, lankadtság, álmosság, lehangoltság és közöny, a társaság élvezete, az alváshoz való kötődés, határozatlanság, a megismerés iránti lelkesedés hiánya, önmagunk hibás túlértékelése, nem-kérdezés, a testünkről való megfelelő gondoskodás elmulasztása, a tudat összpontosítottságának hiánya, ostoba emberek társasága, a bölcsességgel bíró lények nem szolgálása, önelégültség, hibás megkülönböztetés, romlott nézetekhez való ragaszkodás, túl izmos, durva testalkat, a szellemi sürgetés érzetének a hiánya, és az öt akadály; vagy röviden összefoglalva mindazok az állapotok, amelyek akadályozzák a még nem létesült bölcsesség kialakulását, illetve a már kialakult bölcsesség megfogyatkozását idézik elő. A zűrzavar e forrásait kerülve kell minden erőfeszítést a tanulásra, a jhānák kifejlesztésére stb. fordítani.

A tanulásnak röviden az alábbi témakörökre kell kiterjednie: az öt halmazat, a tizenkét érzékelési alap, a tizennyolc elem, a négy igazság, a huszonkét képesség, a kondícionált keletkezés tizenkét láncszeme, az éberség megalapozásai stb., a dhammák üdvös stb. kategóriák szerinti különféle osztályozásai, valamint bármely olyan szeplőtelen világi tudás, ami alkalmas lehet a lények jóllétének és boldogságának az előmozdítására, különösen a nyelvtan és a nyelvtudás.⁴⁶ A bodhisattvának tehát először is alkalmas módszerekkel előkészített bölcsességgel, éberséggel és tetterővel alaposan el kell mélyednie a tanulásnak mindezekben a területeiben – tanulmányoznia, hallgatnia, memorizálnia, tanulnia és kutatnia kell ezeket; majd pedig ezt követően másokat is rá kell vennie a tanulásra. Ilyen módon fejleszthető ki a tanulásból születő bölcsesség (suttamayī paññā). Hasonlóképpen kell a bodhisattvának a mások jólléte iránti óhajtól vezettetve kifejlesztenie a leleményesség bölcsességét, amelynek révén képessé válik arra, hogy ügyesen maga teremtsen alkalmakat a lények iránti különféle kötelességeinek a teljesítésére; ki kell továbbá fejlesztenie annak alkalmas módszereit, hogy meg tudja érteni a lények boldogságát és szenvedését.

Ezt követően az elmélkedésből születő bölcsességet (cintāmayī paññā) kell kifejlesztenie. Ennek módszere az, hogy először elgondolkodik a dhammák, pl. a halmazatok sajátos természetéről, majd gondolati elfogadást alakít ki az így nyert ismeretekre vonatkozóan. Ezután a meditációból születő bölcsesség előkészítő szakaszát (pubbabhāgabhāvanápaññā) kell tökéletessé csiszolnia, a tökéletes megértés világi fajtáinak kifejlesztésével. Ez a halmazatok stb. általános és sajátos jellegzetességeinek a felfejtését igényli.⁴⁷ A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy kivétel nélkül, valamennyi külső és belső dhammát tökéletesen meg kell értenie az alábbi módszernek megfelelően: „Ez pusztán szellemiség és anyagiság (nāmarūpamatta), amely előfeltételek függvényében keletkezik és múlik el. Nincs cselekvője, vagy tevője. Mulandó a létezését követő nemlét értelmében; szenvedés a keletkezésének és az elmúlásának való alávetettség értelmében; és nem-én abban az értelemben, hogy nincs szó benne uralom gyakorlásáról.” Miután ilyen módon megértette őket, elhagyja a hozzájuk való kötődést, és másoknak is segít abban, hogy így tudjanak eljárni. Mély részvéttől vezettetve tovább segít a többieknek a három hordozóba való belépésben és azok beérlelésében, támogatja őket abban, hogy uralomra tegyenek szert a jhānák, mentesülések, összpontosítások, teljesítmények és világi abhiññāk realizálásában, és nem hagyja abba ezt mindaddig, amíg a bölcsesség legmagasabb ormait is el nem éri, s meg nem valósítja az összes Buddha-minőséget.

A meditációból születő bölcsesség két csoportra bontható. Az elsőbe a világi abhiññāk tartoznak azok járulékaival együtt, nevezetesen a pszichikai erők módozatainak ismerete, az isteni fül elemének ismerete, a mások tudatába való behatolás tudása, a múltbéli életek felidézésének tudása, az isteni szem tudása, a kammikus bűnhődés ismerete, és a jövő⁴⁸ ismerete. A második csoport az öt megtisztulást foglalja magában: a szemlélet megtisztulását; a kételkedés leküzdésének megtisztulását; az arra vonatkozó tudás és látás megtisztulását, hogy mi tartozik az ösvényhez és mi nem; a módszer tudásának és látásának a megtisztulását; és végül a tudás és látás általi megtisztulást. Az első négy ezek közül világi, az ötödik világfeletti. Miután tanulás és kutatás útján szert tett a dhammák, pl. a komplexumok ismeretére, ami a bölcsesség termőtalaját képezi, a bodhisattvának el kell ültetnie magában a bölcsesség gyökerét alkotó két megtisztulást, az erény és a tudat megtisztulását. Ezután kerülhet sor az itt említett öt megtisztulás kifejlesztésére, amelyek mintegy a bölcsesség törzsét képezik. Mivel az ezek végrehajtására alkalmas módszereket tárgyterületük elemzésével együtt a Visuddhimagga teljes részletességgel tárgyalja, e tekintetben az ott leírtakat kell követni.⁴⁹ Az egyetlen különbség, hogy ott a bölcsesség leírása a tanítványság megvilágosodását célzó lények számára van kifejtve; itt viszont ugyanezt a nagy bodhisattvákra vonatkozóan kell értelmezni, s ezért a bölcsesség kifejlesztését célzó műveleteknek részvétből és az eszközök alkalmasságából kell kiindulnia. Még egy további különbségre fel kell hívni a figyelmet: itt a belátó megértést (vipassanā) csak a módszer tudásának és látásának a szintjéig szabad kifejleszteni, anélkül, hogy a bodhisattva elérné a tudás és látás általi megtisztulást.⁵⁰

(Ettől a ponttól kezdve a hátralévő páramīk tárgyalása darabonként és összegző jelleggel történik, nem olyan szisztematikus részletességgel, mint az első négy esetében).

A Nagy Lénynek, aki a legmagasabb megvilágosodásra törekszik, pāramī-i kiteljesítése kedvéért mindig a helyesnek kell szentelnie magát, és mindig készen kell lennie a szolgálatra. Buzgón kell tevékenykednie a lények

jólléte érdekében, és időről időre, napról napra ilyen módon kell elmélkednie: „Vajon eléggé gyarapodtam-e ma érdemben és tudásban? Eleget tettem-e ma mások jóllétéért?” A lények segítése érdekében le kell mondania egyes tulajdonairól, s mindezt olyan tudattal, amely nem törődik a testével, sem az életével. Bármilyen testi, vagy szóbeli tettet hajt végre, olyan tudattal kell azt tennie, amely a legmagasabb megvilágosodásra irányul; mindent a megvilágosodásnak kell szentelnie. El kell fordítania a tudatát mind az alacsonyabbrendű, mind a magasabbrendű érzéki örömöktől, és alkalmas módszereket kell alkalmaznia különféle kötelességeinek a teljesítésére.

Energikusan kell tevékenykednie a lények jólléte érdekében, képesnek kell lennie bárminek az elviselésére, akár kívánatos az, akár nem kívánatos, és hamisság nélkül kell beszélnie.⁵¹ Minden lényet egyetemes szeretettel és részvéttel kell elárasztania. Bármi is okoz szenvedést a lényeknek, késznek kell lennie, hogy azt magára vállalja; ugyanakkor örvendeznie kell az összes lények érdemein. Gyakran kell elmélkednie a Buddhák nagyságán és azok szellemi erőinek a nagyságán. Bármilyen testi, vagy szóbeli cselekedetet hajt végre, azt a tökéletes megvilágosodásra irányuló tudatnak kell megelőznie. Ilyen módon a Nagy Lény, a bodhisattva, aki a helyénvalónak szentelte magát, erőit összeszedve és eltökélten törekedve napról napra mérhetetlen érdemeket és tudást halmoz fel a pāramīk gyakorlása következtében.

Továbbmenve, miután saját testéről és életéről is lemond a lények javára és azok megóvása érdekében, a bodhisattvának meg kell keresnie és alkalmaznia kell a szenvedés mindazon különféle fajtáinak az ellenszereit, amelyeknek a lények ki vannak téve: az éhség, szomjúság, hideg, hőség, szél, Nap, stb. ellenszereit. Azonkívül mindazt a boldogságot, amiben neki magának van része az ilyesfajta szenvedések csillapításakor, azt a boldogságot, amiben ő magának van része, amikor kellemes parkokban, kertekben, palotákban, tavaknál és erdei tisztásokon alábbhagynak testi és lelki szenvedései, valamint azoknak az áldásos jhāna-állapotoknak a boldogságát, amiről hallotta, hogy a lemondás gyakorlásában gyökeret eresztett Buddhák, Buddha-tanítványok, paccekabuddhák és nagy bodhisattvák tapasztaltak – szóval mindezt a boldogságot egyetemesen, úgy keresi, hogy abban minden lényt részesíteni tudjon.

Ez először is annak a bodhisattvának a módszere, aki még nem jutott el a koncentráció síkjára. Aki már eljutott a koncentráció síkjára, az elragadtatással, rendíthetetlen nyugalommal, boldogan és összpontosítottan tekint a lényekre, azzal az igaz tudással, ami a megkülönböztetés általa átélt realizációiból születik. Megvalósítja ezeket, hogy mindenki számára felajánlhassa. Egy ilyen bodhisattvának át kell világítania az eszmélő lények egész világát, amely el van merülve a saṁsāra hatalmas szenvedésében és az annak gyökerét képező szennyeződések és kamma-képződmények rongáltságában. Meg kell látnia a pokolban lévő lényeket, akiknek hosszú időn át tartó hasító, gyötrő, kínzó fájdalmakat kell kiállniuk, amint szétvágják, feldarabolják, széthasogatják, porrá őrlik és perzselő tűzön égetik őket; meg kell látnia az állatok kölcsönös ellenségeskedésük miatti rettenetes szenvedését, amint megsebzik, zaklatják és megölik egymást, vagy mások kezei által fogságba esnek; rá kell döbbennie a kísértetek különféle osztályainak szenvedésére, akik úgy róják útjukat, hogy közben testük lángokban áll, éhség, szomjúság, szél és Nap emészti és szárítja őket, sírnak és jajgatnak, amint étkük köpetté és hányadékká változik. Meg kell értenie ezenkívül az emberek által tapasztalt szenvedéseket, amelyeket gyakran nem is lehet megkülönböztetni a szenvedés síkjának fájdalmaitól: a kínlódást és gyötrelmet, amivel a (fennmaradás és élvezet eszközeinek a) keresése során kell szembenézniük; a különféle büntetéseket, mint pl. kézlevágás stb., amelyek osztályrészükül juthatnak; a csúnyaságot, testi hibákat és szegénységet; az éhség és szomjúság gyötrelmét; a mások által történő legyőzettetést, más szolgálatába kényszerülést és másoktól való függőségbe kényszerülést; végül amikor elmúlnak, a poklokba, a kísértetek világába, vagy az állatok birodalmába történő alázuhanásukat. Látnia kell az érzéki vágy hevétől emésztett, érzéki szférába tartozó isteneket, amint szétszórt tudattal mohón élvezik érzékeik tárgyait; (szenvedélyük) olthatatlan hevében élnek, mint egy szélrohamok által gerjesztett, száraz farakással táplált máglyatűz; békétlenül, lehangoltan, és másoktól függésben. És látnia kell a finom-anyagi sík és az anyagtalan sík isteneit, akiknek egy hosszú életperiódust követően ugyancsak meg kell adniuk magukat a mulandóság törvényének, és magas posztjukról ismét alá kell merülniük a születés, öregedés és halál körforgásába, mint az ég magasából fürgén lecsapó madaraknak, vagy az erős kar által kilőtt nyílvesszőnek, amely a távolban ugyancsak lecsapódik. És ha meglátta mindezt, akkor ki kell alakítania magában a szellemi sürgetés érzetét, és egyetemesen minden lényt el kell árasztania szeretetével és részvétével. Ilyen módon szolgálva megállás nélkül testén, beszédén és tudatán keresztül a megvilágosodási követelmények kifejlesztését, ki kell bontakoztatnia az energia tökéletességét, fel kell keltenie magában a buzgalmat, miközben mélyrehatóan és kitartóan munkálkodik, ingadozás nélkül cselekszik az összes pāramī teljes kibontása érdekében.

Miközben a Buddhaság állapotára, a felfoghatatlan, mérhetetlen, hatalmas, fennséges, romlatlan, páratlan, szennyezetlen minőségek eme tárházának a megvalósítására tör, serkentenie kell az energia gerjedését. Az ilyen energia ugyanis elképzelhetetlen szellemi erővel rendelkezik, amiről a közönséges emberek mégcsak nem is hallottak, nemhogy gyakorolták volna. Kizárólag eme energia szellemi erejénél fogva lehetséges, hogy az összes megvilágosodási követelmény gyakorlása sikerrel járjon: ez biztosítja a nagy elhatározás háromszoros megfogadását; a Buddhaság négy talaját; a jótékonyság négy alapját; a részvét páratlan ízét; a gondolati elfogadást, ami a Buddha-minőségek megvalósításának sajátos előfeltétele; az összes dolgok közepette romlatlannak maradást; az összes lénynek saját gyermekként történő észlelését; a fáradhatatlanságot a saṁsāra összes szenvedései közepette; a lemondást mindarról, ami odaadható; az ilyesfajta adásban lelt örömet; a magasabb erényre stb. való eltökéltséget; az abban való megingathatatlanságot; az üdvös dolgok felett érzett ujjongást és elragadtatást; a visszavonultságra való hajlamot; a jhānák gyakorlását; azt, hogy az ember nem tud betelni a hibátlan állapotokkal; a Dhamma tanítását másoknak, úgy, ahogy azt az ember maga is tanulta, a jóllétük iránti óhajtól vezettetve; a szilárd kezdeményezőkészséget a lényeknek az igaz ösvényre való terelésében; az okos óvatosságot és a hősiességet; a mások hibái és gyalázó beszéde általi zavarhatatlanságot; az igazságra való eltökéltséget; a meditációs teljesítmények uralását; az abhiññākban megnyilvánuló erők realizálását; a három jellegzetesség megértését; a világfeletti ösvény kívánalmainak begyűjtését az éberség megalapozása stb. szerinti meditációk gyakorlásával; valamint a kilenc világfeletti dhammára⁵² való redukálódást. A bodhisattvának tehát az elhatározás kialakításának időpontjától egészen a nagy megvilágosodás eléréséig állandóan és megszakítás nélkül tökéletesítenie kell enegiáját, megingás nélkül, úgy, hogy az a megkülönböztetés egyre magasabb és magasabb állapotaiba juttathassa őt el. És ha ez az energia eredményesen működik, akkor az összes többi megvilágosodási követelmény – a türelem, igazság, eltökéltség stb., valamint az adás, erény stb. – ugyancsak sikerrel fog járni; mindezek kifejlődése ugyanis az energia függvénye.

A türelem és a többi tökéletesség gyakorlását ugyanilyen módon kell végigvinni.

Összefoglalva tehát, a bodhisattva az adáson keresztül, saját boldogságáról és tulajdonáról mások javára lemondva gyakorolja a mások iránti jótékonyság számtalan módozatát; az erényen keresztül gyakorolja a lények életének, tulajdonának és feleségeinek megóvását, adott szavának meg nem szegését, a kedves és másoknak jóleső beszédet, a nem-ártást stb.; a lemondáson keresztül gyakorolja a jóravaló magatartás számos formáját, pl. a Dhamma adományának adását cserébe az anyagi adományokért stb.; a bölcsességen keresztül gyakorolja a lények javának szolgálatára alkalmas módszerek kialakítását; az energián keresztül gyakorolja a tetterő felgerjesztését és munkálkodásának lankadatlanságát; a türelmen keresztül gyakorolja mások hibáinak az elviselését; az igazságon keresztül gyakorolja azt, hogy nem szegi meg adott szavát, hanem őszintén fáradozik a másokon való segítésért; az eltökéltségen keresztül gyakorolja a tántoríthatatlanságot a lények számára történő segítségnyújtásban még akkor is, ha nehézségekkel kell szembenézni; a szereteten keresztül gyakorolja a jóllétükkel és boldogságukkal való törődést; és a felülemelkedettségen keresztül gyakorolja a zavarhatatlanságot, tekintet nélkül arra, hogy mások segítenek-e neki, avagy ártanak.

Ez az a gyakorlatrendszer, amire a nagy bodhisattva az összes lény iránti részvéttől vezettetve vállalkozik, amit megszámlálhatatlan sok lény kedvéért magára vállal, s amelynek révén mérhetetlen érdemeket halmoz fel és olyan tudásra tesz szert, amivel egyetlen világi sem rendelkezik. Elmondtuk a feltételeket; ezeket mélyrehatóan végre kell hajtani.

(xi) Hogyan lehet őket elemezni?

(ko vibhāgo)

A pāramīkat harminc osztályba sorolhatjuk: tíz közülük (alap-) pāramī, tíz köztes pāramī (upapāramī) és tíz végső pāramī (paramatthapāramī).

Mármost egyes tanítók azt mondják, hogy a tíz alapvető pāramīban még világos és sötét dhammák egyaránt keverednek. Ezt a kezdő bodhisattvák gyakorolják, akik éppen, hogy kialakították elhatározásukat, akiknek célja mások jólléte, és akik eszközeiket az ezen cél irányába való munkálkodásra állították rá. A köztes pāramīkban már csak világos dhammák fordulnak elő, amelyeket semmiféle homály sem szennyez be; a végső pāramīk pedig azok a dhammák, amelyek sem nem világosak, sem nem sötétek.

Mások viszont azt mondják, hogy az alap-pāramīk azok, amelyek a kezdeti szakaszban⁵³ teljesülnek; a köztes pāramīk azok, amelyek a bodhisattvaság síkján bontakoznak ki; a végső pāramīk pedig az összes módozatoknak a Buddhaság síkján megvalósuló tökéletes kiteljesedése. Vagy pedig, az alapvető pāramīk a mások javára törénő munkálkodást jelentik a bodhisattvaság síkján; a köztes pāramīk a bodhisattva saját javára történő munkálkodását; a végső pāramīk pedig a saját és mások javának egyszerre történő betöltését a Tathāgata erőinek és magabiztossága alapjainak realizálásán keresztül, a Buddhaság síkján. Ezek a megközelítések tehát a pāramīkat a (bodhisattva pálya) kezdeti, középső és csúcsponti szakaszai szerint elemzik, ahol a három szakaszt a (kibontakoztatásukra irányuló) elszánás, a (gyakorlásuk) vállalása és a tökéletessé válásuk határozza meg.

Vannak azonban mások, akik a felhalmozott érdemek szerint osztják fel őket, annak megfelelően, hogy vajon a részvétteli, gyűlölettől mentes törekvő valamely (kedvező) létállapot boldogságát, a megszabadulás boldogságát, avagy a végső boldogságot érte-e el általuk.

Megint mások azt mondják, hogy a pāramīk azoknál jelennek meg, akiket szégyenérzet, éberség és önbizalom erősít, akik a világfeletti Dhammát állították életük középpontjába és nagyra becsülik az erényt, koncentrációt és bölcsességet. E rendszerben a pāramīk aszerint osztályozhatók, hogy mennyiben képesek előmozdítani az ilyen személyeknél a megvilágosodás három típusának a megvalósulását: az alapvető pāramīk eszerint azok, amelyek a tanítványság megvilágosodását eredményezik, ahol tehát (egy Buddha) segítsége is szükséges a (saṁsāra örvényén való) átkeléshez; a köztes pāramīk képesek elvezetni a paccekabuddha megvilágosodásához, aki saját erejéből kel át (de nem képes az átkelésben másoknak is segíteni); végül a végső pāramīk teszik lehetővé a legmagasabb Buddhák tökéletes megvilágosodását, akik másoknak is segítenek az átkelésben.

Vannak, akik úgy vélik, hogy az alap-pāramīk azok, amelyek a tudati elhatározástól a beszéd útján történő elhatározás időszakáig fordulnak elő; a köztesek azok, amelyek a hangosan kimondott fogadalomtól a test eltökéléséig terjedő időszakot jellemzik; a végső pāramīk pedig azok, amelyek a test eltökélését követően jelennek meg. Megint mások viszont úgy magyarázzák, hogy az alapvető pāramīk azok a megvilágosodási tényezők, amelyek a mások érdemei feletti örömben nyilvánulnak meg; a köztesek azok, amelyek mások gyakorlásra buzdításában érhetők tetten; a végsők pedig azok, amelyeket az ember a saját gyakorlatában valósít meg. Olyan szerzők is vannak, akik szerint az alapvető pāramīk a boldog létállapotot eredményező tudás- és érdem-elemek; a köztes pāramīk azok, amelyek magának a nibbānának a boldogságát eredményezik; a végsők pedig azok, amelyek másokat tudnak részesíteni mindkét említett fajta boldogságban.

Az adás alapszintű tökéletessége (dānapāramī) a saját gyermekekről, feleségekről és javakról, pl. gazdagságról való lemondást jelenti. Az adás köztes tökéletessége (dāna-upapāramī) a saját testrészekről és végtagokról való lemondásban nyilvánul meg. Az adás végső tökéletessége (dānaparamatthapāramī) pedig abban mutatkozik meg, amikor valaki az életét is képes feláldozni másokért. Az erény tökéletességének három szintjét úgy kell érteni, mint az (etikus magatartás szabályainak) át nem hágását a feleségek és gyermekek, a testrészek és az élet viszonylatában. A lemondás tökéletességének három szintje az ugyanezen három alapról való lemondást jelenti, miután az ember elvágta az ezekhez való kötődést. A bölcsesség tökéletességének három foka a lények javára és ártalmára váló dolgok megkülönböztetni tudása, miután az ember rendre kiirtotta a saját tulajdonra, testrészekre és életre való szomjúhozás gyökereit. Az energia tökéletességének három szintje a fent említett három dologról való lemondás ösztönző erejében érhető tetten. A türelem tökéletességének három szintje a saját javak, testrészek és élet vonatkozásában felmerülő akadályok elviselése. Az igazság tökéletességének három szintje azt jelenti, hogy az ember nem lesz hűtlen az igazsághoz javai, testrészei, illetve élete megóvása miatt sem. Az eltökéltség tökéletességének három szintje abban nyilvánul meg, hogy az ember rendíthetetlenül tartja magát elhatározásához még akkor is, ha ez saját javainak, testrészeinek, illetve életének pusztulásával jár, tudatában tartva, hogy a pāramīk végső soron csak tántoríthatatlan eltökéltség esetén járhatnak sikerrel. A szeretet tökéletességének három szintje a szeretet érzésének fenntartása azokkal a lényekkel szemben is, akik elpusztítják az ember saját javait stb. Végül a felülemelkedettség tökéletességének három szintje a részrehajlás nélküli semlegesség fenntartása a lényekkel és a képződményekkel szemben, tekintet nélkül arra, hogy vajon azok segítenek, vagy ártanak-e az említett három alap (vagyis a saját javak, testrészek és élet) tekintetében.

Ilyen módon kell érteni a pāramīk elemzését.

(xii) Hogyan szintetizálhatók?

(ko sangaho)

Az elemzés a tíz pāramīból harmincat csinált; ha viszont sajátos természetüket vizsgáljuk, akkor hatfélére vonhatók össze. Ezek az adás, erény, türelem, energia, meditáció és bölcsesség.⁵⁴

Ha ezt a hatot tekintjük, akkor a lemondás tökéletessége, mint az otthontalanságba való távozás az erény tökéletességéhez tartozik; mint a visszahúzó tényezőktől való elzárkózás, a meditációhoz; s mint általában üdvös dhammát, mind a hat pāramitā magában foglalja. Az igazság tökéletessége részben – mint igaz beszéd és a hamisságtól való tartózkodás – az erény tökéletességéhez tartozik, részben pedig, ti. igaz tudás aspektusában a bölcsesség tökéletességéhez. A szeretet tökéletességét a meditáció tökéletessége, a felülemelkedettség tökéletességét pedig a meditáció és a bölcsesség tökéletessége foglalja magában. Az eltökéltség tökéletessége pedig mint a hat tökéletességbe beletartozik.

A hat pāramīból legalább tizenöt olyan pár (yugala) képezhető, amelyek két egymást kiegészítő elemet foglalnak magukban, és amelyek együtt további tizenöt tulajdonságpárt tudnak tökélyre fejleszteni. Hogyan?

(1) Az adás és erény együttese a mások java érdekében történő cselekvés és a számukra ártalmas tettektől való tartózkodás tulajdonságpárját fejlesztik tökéletessé.

(2) Az adás és a türelem kettőse a mohóságtól és a gyűlölettől való mentesség tulajdonságpárját tökéletesíti.

(3) Az adás és az energia együttese a nagylelkűség és a tanulás párt fejleszti.

(4) Az adás és a meditáció együttese az érzéki vágy és a gyűlölet elhagyását tökéletesíti.

(5) Az adás és a bölcsesség kettőse az ariya hordozót és az ariya rakományt;

(6) az erény-türelem pár az eszközök megtisztítását és a cél megtisztítását;

(7) az erény-energia pár a meditatív realizáció kettősségét (vagyis a higgadtságot és a belátó megértést);

(8) az erény-meditáció pár az erkölcsi züllöttség elhagyását, illetve a tudati kényszerpályák elhagyását;

(9) az erény-bölcsesség pár az adás kettősét;⁵⁵

(10) a türelem-energia pár az elfogadás-hő párt;⁵⁶

(11) a türelem-meditáció pár az ellenállás és részrehajlás elhagyását;

(12) a türelem-bölcsesség pár az üresség elfogadását és áthatását;

(13) az energia-meditáció pár az erőkifejtés és el nem terelődés kettősségét;

(14) az energia-bölcsesség pár a menedék kettőssét;

(15) végül a meditáció-bölcsesség pár a hordozók kettősét (vagyis a higgadtság és a belátó megértés hordozóit) fejleszti tökélyre.

Az adás, erény és türelem hármassága a mohóság, gyűlölet, illetve hamistudat elhagyását tökéletesíti. Az adás, erény és energia hármassága a jóllét, élet és testi vitalitás adását emeli tökélyre. Az adás, erény és meditáció együttese az érdemdús cselekedetek három alapját csiszolja. Az adás, erény és bölcsesség triádja az anyagi adományok, félelem nélküliség és a Dhamma adásának triádját tökéletesíti. A többi hármasság és négyesség is ugyanilyen módon kapcsolható össze, az egyes eseteknek megfelelően.

E hat pāramī a négy megalapozásba (cattāri adhiṭṭānāni) is belefoglalható, amelyek az összes pāramīk szintézisét valósítják meg.⁵⁷ Melyek ezek? Az igazság megalapozása, a felhagyás megalapozása, a béke megalapozása és a bölcsesség megalapozása. A szó-magyarázat a következő: megalapozás, amennyiben ezek ez által vannak megalapozva, erre vannak alapozva, vagy pedig ezek maguk jelentik a megalapozást. Vagyis vagy az igazságról mint megalapozásról van szó, vagy az igazság számára szolgáló megalapozásról, vagy pedig arról, hogy az igazság alapozza meg ezt. A többivel ugyanez a helyzet.

Mármost vegyük először őket megkülönböztetés nélkül: miután megtette a világfeletti minőségek kifejlesztésére irányuló elhatározását, a Nagy Ember az összes lények iránti részvéttől eltelve megszilárdítja az igazság megalapozását az összes pāramīnak fogadalmával összhangban történő megszerzésével; megszilárdítja a felhagyás megalapozását felhagyva a pāramīk ellentéteivel; megszilárdítja a béke megalapozását a pāramīk ellentéteinek a pāramīk kifejlesztése útján történő elcsitításával; és megszilárdítja a bölcsesség megalapozását a mások jóllétének előmozdítására irányuló alkalmas módszerekkel, amelyek ugyanezeken a tulajdonságokon keresztül fejleszthetők ki.

Ha külön-külön vesszük őket, akkor az adás a következő értelemben közvetlen előzményi oka az üdvös dhammák négy megalapozásának: (1) (az igazság megalapozásának azért oka, mert) fogadalmat jelent arra nézve, hogy az ember ad azoknak, akik kérnek tőle, anélkül, hogy becsapná őket; úgy ad, hogy ne szegje meg saját fogadalmát; őszintén együtt örvendezik velük az adományon; (2) (a felhagyás megalapozásának azért oka, mert) elhagyja az olyan ellentétes minőségeket, mint amilyen a fösvénység stb.; (3) (a béke megalapozásának azért oka, mert) az átadásra kerülő dolgok, a megajándékozottak, az adás cselekedete, valamint az odaadott dolgok elveszítése vonatkozásában lecsillapítja a mohóságot, a gyűlöletet, a hamistudatot, illetve a félelmet; (4) (végül a bölcsesség megalapozásának azért oka, mert) az adást az érdemeknek megfelelően, alkalmas időben, megfelelő módon és kimagasló bölcsességgel végzi. Az erény a következő értelemben közvetlen előzményi oka a négy megalapozásnak: (1) az elvállalt fegyelmi szabályok át nem hágása folytán; (2) az erkölcsi züllöttség elhagyása folytán; (3) a hibás magatartásformák elcsitítása folytán; (4) a benne megnyilvánuló kimagasló bölcsesség folytán. A türelem is közvetlen oka a négy megalapozásnak, amennyiben: (1) az ember a saját fogadalmának megfelelően gyakorolja a türelmes elfogadást; (2) felhagy másokkal szemben az elkövetett hibák miatti megkülönböztetéssel; (3) lecsillapítja a harag kényszerképzetét; (4) kimagaslóan bölcs magatartásra tanít.

Az energia közvetlen oka a négy megalapozásnak, amennyiben (1) ez biztosítja, hogy az ember fogadalmával összhangban tudjon munkálkodni mások jóllétéért; (2) lehetővé teszi a csüggedtség elhagyását; (3) lecsillapítja a nem üdvös dhammákat; (4) a bölcsességet kiválóvá érleli. A meditáció is közvetlen előzményi oka a négy megalapozásnak, mert (1) a világ jóllétével való törődést jelent, összhangban a fogadalommal; (2) ezen keresztül lehet felhagyni a visszahúzó tényezőkkel; (3) elnyugtatja és kiegyenlíti a tudatot; (4) a bölcsesség kimagasló voltát eredményezi. Végül a bölcsesség ugyancsak közvetlen előzményi oka a négy megalapozásnak: (1) ez biztosítja az alkalmas módszert mások jóllétének előmozdítására, s így arra, hogy az ember hű tudjon maradni fogadalmához; (2) ez biztosítja a nem alkalmas tevékenységekkel való felhagyást; (3) lecsillapítja a téveszmékből fakadó lázakat; (4) ez teszi lehetővé a mindentudás elérését.

Az igazság megalapozása azzal gyakorolható, hogy az ember saját fogadalmával és megértésével⁵⁸ összhangban cselekszik; a felhagyás megalapozása azzal, hogy felhagyunk az érzéki élvezetek (külső) tárgyaival és az érzékiség (belső) szennyeződésével; a béke megalapozása a gyűlölet és a szenvedés csillapításával gyakorolható; a bölcsesség megalapozása pedig a megértéssel és a tudatos átvilágítással. Az igazság megalapozását a hármas igazság öleli fel, és a három romlottsággal (mohóság, gyűlölet és hamistudat) ellentétes. A felhagyás megalapozását a hármas felhagyás öleli fel, és a három romlottsággal ellentétes. A béke megalapozását a hármas csillapítás öleli fel, és a három romlottsággal ellentétes. Végül a bölcsesség megalapozását a hármas tudás öleli fel, és a három romlottsággal ellentétes.

Az igazság megalapozása a hamisságtól való mentességen és a fogadalommal összhangban történő cselekvésen keresztül felöleli a felhagyás, béke és bölcsesség megalapozásait is. A felhagyás megalapozása ugyancsak felöleli az igazság, béke és bölcsesség megalapozásait is, amennyiben felhagyást jelent utóbbiak ellentéteivel, illetve azok a mindenről való lemondás gyümölcsét képezik. A béke megalapozása a szennyeződések hevének és a kamma hevének a csillapítása révén szintén felöleli az igazság, a felhagyás és a bölcsesség megalapozásait.⁵⁹ Végül a bölcsesség megalapozása is felöleli az igazság, felhagyás és béke megalapozásait, amennyiben utóbbiakat mindet tudás előzi meg és tudás kíséri. Így minden pāramī az igazságban gyökerezik, a felhagyásban kristályosodik ki, a békében intenziválódik és a bölcsességben tisztul meg. Az igazság az oka ugyanis kifejlődésüknek, a felhagyás az oka a megszerzésüknek, a béke az oka a növekedésüknek és a bölcsesség az oka a megtisztulásuknak.

A (bodhisattva pályájának) kezdetén az igazság a megalapozás, hiszen az igazsággal összhangban teszi le fogadalmát. A középső szakaszban a felhagyás a megalapozás, miután az elhatározása kialakítását követően a bodhisattva lemond magáról mások jólléte kedvéért. A végső szakaszban pedig a béke a megalapozás, hiszen a pálya betetőzése a tökéletes béke elérése. A bölcsesség viszont mind a három szakaszban – tehát kezdetben, középütt és a végén is – megalapozásként működik, hiszen az egész bodhisattva pálya a bölcsesség jelenlétéből ered, annak hiányában nem létezik, és mert (a bölcsesség) természete megfelel a fogadalom szellemének.

Az igazság és a felhagyás megalapozása révén – ami egyaránt előmozdítja a saját és a mások jóllétét, s megbecsülést és szeretetet hoz létre –, a Nagy Ember a laikusokhoz hasonlóan anyagi adományokkal válik mások javára. A béke és a bölcsesség megalapozása révén pedig – ami ugyancsak egyaránt előmozdítja a saját és a mások jóllétét, megbecsülést és szeretetet hozva létre –, a Nagy Ember a szerzetesekhez hasonlóan a Dhamma adásával válik mások javára.

A négy megalapozás kiteljesedésére a bodhisattva utolsó létesülésében kerül sor. Egyesek szerint akkor következik be az utolsó létesülésbe történő megszületés, amikor a négy megalapozás kiteljesedik. (E szerint az értelmezés szerint) a bodhisattva alászáll az anyja méhébe, egy ideig ott marad, majd a bölcsesség megalapozásának megkezdésével éberen és tökéletes tudati átvilágítottsággal emelkedik ki az anyaméhből. Az igazság megalapozásának kiteljesítése révén⁶⁰ amint megszületik, hét lépést tesz észak felé, végigtekint valamennyi irányba, és igazsággal telített hangon háromszor elbömböli magát jellegzetes oroszlán-üvöltésével: „Én vagyok a világon a legelső, én vagyok a világ legkiválóbbika, én vagyok a világ legmagasztosabbika!” A béke megalapozásának megkezdése nyomán, amikor találkozik az öregemberrel, a beteggel, a holttesttel és a négy igazság tárgyában járatos szerzetessel, elcsitul benne a fiatalság, egészség és élet mámora. A felhagyás megalapozásának megkezdésével pedig képessé válik az otthontalanságba való távozásra anélkül, hogy törődne a rokonság széles körével, vagy akár csak egy pillantásra is méltatná a világuralkodó királyság perspektíváját, ami pedig szintén elérhető volna a számára.

Mások szerint viszont a négy megalapozás csak a megvilágosodással együtt teljesedik ki. Az igazság megalapozásának a saját fogadalmával összhangban történő megkezdésével tud ugyanis behatolni a Négy Nemes Igazságba; s ennek megértése teljesíti ki az igazság megalapozását. A felhagyás megalapozásának megkezdésével válik képessé valamennyi rongáltság és szennyezettség elhagyására; s ennek végigvitele teljesíti ki a felhagyás megalapozását. A béke megalapozásának megkezdésével szerzi meg a képességet a legfőbb béke elérésére; s ezzel együtt teljesedik ki a béke megalapozása. Végül a bölcsesség megalapozásának megkezdésével tehet szert a korlátlan tudásra, ami által a bölcsesség megalapozása is kiteljesedhet. A megvilágosodás végső volta ellenére azonban az itt ismertetett álláspont aligha tartható.

Van egy harmadik álláspont is, amely szerint a négy megalapozás a Dhamma kerekének mozgásba lendítésével teljesedik ki. Miután hozzákezdett az igazság megalapozásához, a bodhisattva a Négy Nemes Igazság tizenkét módozat szerinti tanításával teljesíti ki az igazság megalapozását. Miután hozzákezdett a felhagyás megalapozásához, az igaz Dhamma nagy felajánlásával végzi el a felhagyás megalapozásának kiteljesítését. Miután a béke megalapozásának megkezdésével ő maga elérte a legfőbb békét, azzal teljesíti ki a béke megalapozását, hogy másoknak is (békét hoz). Miután pedig a bölcsesség megalapozásába is belefogott, azzal teljesíti ki a bölcsesség megalapozását, hogy megérti a képendő lények hajlamait stb. Ez az álláspont sem nagyon tartható, mert még ezen a ponton sem merül ki a Buddhák funkciója.

Megint mások azt a negyedik álláspontot képviselik, hogy a négy megalapozás csak a parinibbānával teljesedik ki. A parinibbāna ugyanis a végső igazság realizálása, s így az igazság megalapozásának kiteljesedése; a létesülés összes rétegének elhagyása, s így a felhagyás megalapozásának kiteljesedése; az összes képződmény elcsitulása, s így a béke megalapozásának kiteljesedése; végül a bölcsesség céljának megvalósulása, s így a bölcsesség megalapozásának a kiteljesedése.⁶¹

Mármost miután hozzákezdett az igazság megalapozásához, az igazság megalapozásának a kiteljesítését különösen szembeötlően jelzi a Nagy Ember megszületése, ami szeretetének a terepe. Miután hozzákezdett a bölcsesség megalapozásához, a bölcsesség megalapozásának a kiteljesítése különösen nyilvánvaló a megvilágosodásában, ami a Nagy Ember részvétének a terepe. Miután hozzákezdett a felhagyás megalapozásához, a felhagyás megalapozásának kiteljesítése különösen nyilvánvaló akkor, amikor mozgásba lendíti a Dhamma kerekét, ami együttérző örömének a terepe. És miután megkezdte a béke megalapozását, a béke megalapozásának kiteljesítése különösen nyilvánvaló a parinibbānájában, ami tökéletes felülemelkedettségének a terepe.

Annak erénye, aki hozzákezdett az igazság megalapozásához, megtudható a vele való együttélésből. Annak becsületessége, aki hozzákezdett a felhagyás megalapozásához, megismerhető a vele való érintkezés alapján. Annak ereje és állhatatossága, aki hozzákezdett a béke megalapozásához, kiderül a balszerencsés alkalmakkor. Annak bölcsessége pedig, aki hozzákezdett a bölcsesség megalapozásához, kiderül a vele való beszélgetésből. Ilyen módon lehet megismerni (a Nagy Ember) erényének, életmódjának, tudatának és szemléletének tisztaságát.

Továbbá az igazság megalapozásának az elkezdése következtében nem követi többé a gyűlölet sarkallta hibás utakat, hiszen mentes a félrevezetéstől. A felhagyás megalapozásának az elkezdése folytán nem követi többé a mohóság hibás útjait, hiszen mentes a kötődéstől. A béke megalapozásának megkezdése folytán nem követi többé a félelem diktálta hibás utakat, hiszen mentes minden akadálytól. A bölcsesség megalapozásának megkezdése következtében nem követi többé a hamistudatból születő hibás utakat, hiszen érti a dolgokat úgy, amint azok valójában vannak.

Így tehát az első megalapozás révén gyűlölet nélkül tűr; a második révén mohóság nélkül használ; a harmadik révén félelem nélkül kerül; a negyedik révén hamistudat nélkül oszlat el. Az első révén a lemondás boldogságát éri el, a többi révén pedig az egyedüllét, a béke, illetve a megvilágosodás boldogságát. Ezenkívül ugyanennek a négy megalapozásnak a révén éri el a visszahúzódásból születő elragadtatást és boldogságot, az elragadtatástól nem kísért testi boldogságot, illetve az éberség megtisztításából születő felülemelkedettség boldogságát.

Így értendő tehát az, hogy a pāramīk csoportja bennefoglaltatik a négy megalapozásban, amelyeket magukat is számtalan nemes minőség ékesít. És ahogy a négy megalapozás tartalmazza az összes pāramīt, éppúgy tartalmazza őket a bölcsesség és a részvét kettőse. A bölcsesség és a részvét ugyanis magukban foglalnak minden megvilágosodási követelményt, és az adás (és a többi pāramī) nemes minőségei a bölcsesség és a részvét kíséretében fejlődhetnek azokká az előfeltételekké, amelyek létrehozzák a Buddhaság tökéletességében tetőző nagy megvilágosodást.

(xiii) Milyen eszközökkel valósíthatók meg?

Az eszközök, amelyek segítségével a pāramīk megvalósíthatók, a négytényezős módszerben összegezhetők: (1) az érdem stb. összes követelményének kihagyás nélküli begyűjtése a legmagasabb megvilágosodás kedvéért, azok kifogástalan végrehajtása útján; (2) azok tisztelettel és nagy megbecsüléssel történő, alapos végrehajtása; (3) megszakítás nélkül történő, állhatatos gyakorlásuk; (4) hosszú időszakon keresztül kifejtett tartós erőfeszítés, anélkül, hogy az ember félúton leállna. A szükséges idő hosszúságáról később fogunk szót ejteni.

A legmagasabb megvilágosodáshoz a megvilágosodásra törő Nagy Lénynek először is alá kell rendelnie magát a Buddháknak, eképpen: „Felajánlom magamat a Buddháknak.” Azután valahányszor valami a birtokába jut, mindenekelőtt úgy kell arra tekintenie, mint potenciális adományra: „Az élet bármilyen kelléke kerül az utamba, azoknak fogom adni, akiknek szükségük van rá, és magam csak azt fogom felhasználni, ami eme adományozás után még megmaradt.”

Miután szellemében eltökélte magát, hogy teljesen le fog mondani bármilyen tulajdonról, ami az útjába kerül, legyenek azok akár élők, akár élettelenek, négy béklyó merülhet fel az adás útjában (amit le kell küzdenie), nevezetesen: az adáshoz való múltbeli hozzászokás hiánya; az adni kívánt tárgy alacsonyrendűsége; az adni kívánt tárgy kiválósága és szépsége; és a dolog elveszítése feletti aggodalom.

(1) Amikor a bodhisattva rendelkezik odaadható dologgal és megajándékozható lény is van jelen, tudatába azonban mégsem ugrik be az adás gondolata és nem akaródzik adnia, az alábbi következtetésre kell jutnia: „Bizonyára a múltban nem szoktam hozzá az adáshoz, ezért nem merül fel most a tudatomban az adás iránti vágy. Hogy azonban a jövőben tudatom örömét lelje az adásban, most adok valami adományt. A jövőt szem előtt tartva, adjunk hát valamit azoknak, akiknek erre szükségük van.” És ezzel ad valami adományt, nagylelkűen, cseppet sem szűkmarkúan, örömét lelve az átnyújtásban; mindig ad, amikor kérnek tőle, örömmel adja és osztja szét tulajdonát. Ilyen módon a Nagy Lény elpusztítja, széttöri és kiirtja az adás útjában lévő első béklyót.

(2) Továbbmenve amikor az adásra kerülő dolog alacsonyrendű, vagy valamilyen hibája van, a Nagy Lény így elmélkedik: „Nyilván a múltban nem hajlottam az adásra, s ezért most csupán ilyen silány odaadható dolgokkal rendelkezem. Ezért: bár fájdalmat okoz nekem, mégis adjam csak oda, amivel rendelkezem, még ha a tárgy silány és alacsonyrendű is. Ilyen módon, a jövőben elérhetem az adás tökéletességének a csúcsát.” És ezzel odaadja azt, amit tud, nagylelkűen, cseppet sem szűkmarkúan, örömét lelve az átnyújtásban; mindig ad, amikor kérnek tőle, örömmel adja és osztja szét tulajdonát. Ilyen módon a Nagy Lény elpusztítja, széttöri és kiirtja az adás útjában lévő második béklyót is.

(3) Amikor az odaadásra kerülő dolog szépsége és kiválósága miatt keletkezik benne ellenállás az adással szemben, a Nagy Lény ilyen módon korholja magát: „Jóember, talán nem szántad-e el magad a legmagasabb megvilágosodásra, minden állapotok legfenségesebbikére és legmagasztosabbikára? Nos hát, a megvilágosodás kedvéért nagyon is helyénvaló, hogy szép és kiváló dolgokat adományozzál!” És ezzel odaadja azt, ami szép és kiváló, nagylelkűen, cseppet sem szűkmarkúan, örömét lelve az átnyújtásban; mindig ad, amikor kérnek tőle, örömmel adja és osztja szét tulajdonát. Ilyen módon a Nagy Lény elpusztítja, széttöri és kiirtja az adás útjában lévő harmadik béklyót is.

(4) Amikor a Nagy Lény adományt ad, s felmerül benne az odaadásra kerülő dolog elvesztése, a következőképpen elmélkedik: „Ilyen az anyagi javak természete, elveszítésre és elmúlásra vannak ítélve. Sőt, pillanatnyilag éppen azért fogyatkoztak meg a javaim, mert a múltban nem adtam eleget. Úgyhogy adjam csak gyorsan oda mindazt, amit odaadhatok, akár szűkében vagyok a dolognak, akár bővében. Ilyen módon a jövőben el fogom érni az adás tökéletességének a csúcsát.” És ezzel odaadja, amije van, nagylelkűen, cseppet sem szűkmarkúan, örömét lelve az átnyújtásban; mindig ad, amikor kérnek tőle, örömmel adja és osztja szét tulajdonát. Ilyen módon a Nagy Lény elpusztítja, széttöri és kiirtja az adás útjában lévő negyedik béklyót is.

Az adás útjában álló ártalmas béklyók széttörésének módja tehát az, hogy az alkalomnak megfelelő módon elmélkedünk ezekről. Az adás tökéletessége esetében alkalmazott módszer ugyanígy átvihető az erény tökéletességére és a többi tökéletességre is.

Továbbmenve a Buddhák számára történő önfelajánlás is eszköze lehet a pāramīk tökéletes megvalósításának. Amikor ugyanis a Nagy Ember, miközben a megvilágosodás követelményeinek a kifejlesztésén munkálkodik és fáradozik, nehezen elviselhető nehézségekkel kerül szembe, megfosztják őt boldogságától, létalapjától és eszközeitől, avagy amikor lények és képződmények által ejtett sebekkel kell megküzdenie, amelyeken nehéz úrrá lenni, erőszakosak és aláássák életerejét – nos, az ilyen helyzetekben, miután önmagát a Buddháknak vetette alá, így elmélkedik: „Hiszen még saját magamról is lemondtam a Buddhák kedvéért! Jöjjön, aminek jönnie kell, bármi legyen is az!” Ennek folytán sohasem ingadozik, sohasem remeg, sohasem tétovázik a legcsekélyebb mértékben sem, hanem abszolút megingathatatlan marad abbéli eltökéltségében, hogy a jót megvalósítja.

Röviden az önszeretet elpusztítása és a mások iránti szeretet kifejlesztése adja a pāramīk megvalósításának módszerét. Miután ugyanis tökéletesen megértette valamennyi dhammát azok valódi természete szerint, a Nagy Lény, aki eltökélte magát a legmagasabb megvilágosodás elérésére, mentes marad az ezek által való szennyeződéstől, és ezáltal önszeretete fokozatosan kimerül és megszűnik. Ezután, minthogy a nagy részvét ismételt gyakorlása folytán valamennyi lényt elkezdi a saját édes gyermekének tekinteni, növekedésnek indul az irántuk érzett szeretete, részvéte és gyengédsége. Ezen a szinten a Nagy Ember, miután már szétoszlatta azokat a megvilágosodás követelményeivel ellentétes szennyeződéseket, mint amilyen pl. a fösvénység, valamint szétoszlatta a mohóságot, gyűlöletet, s a magával és másokkal kapcsolatos téveszméit, további lényeket késztet belépni a három hordozóba, hogy ott beérjenek; ezt azzal éri el, hogy a végsőkig igyekszik a javukra lenni a jószándék négy alapján keresztül, amelyek a négy megalapozást kísérik, nevezetesen: az adás, a szerető szó, a jóindulatú magatartás és az egyenlő elbánás alapjain keresztül.

A Nagy Lények nagy részvétét és hatalmas bölcsességét ugyanis adás ékesíti. Adakozókedvüket szerető szó ékesíti és kíséri, a szerető szót jóindulatú magatartás, a jóindulatú magatartást pedig egyforma elbánás. Amikor a bodhisattvák a megvilágosodás követelményeit gyakorolják, kivétel nélkül minden lényt úgy kezelnek, mint magukkal egyenlőt, és egyformaság-érzetüket azzal is igyekeznek tökéletesíteni, hogy minden körülmények között ugyanazok maradnak, akár kellemes, akár kellemetlen körülményekről van szó. Amikor pedig Buddhákká válnak, tökéletessé válik abbéli képességük, hogy képezzék az embereket, a végsőkig szolgálva azok javát a jószándék ugyanezen négy alapján keresztül, amelyeket a négy megalapozás gyakorlása bontakoztatott ki. A tökéletesen megvilágosodott Buddhák esetében ugyanis az adás alapját a felhagyás megalapozása, a szerető szó alapját az igazság megalapozása, a jóindulatú magatartást a bölcsesség megalapozása, az egyenlő elbánást pedig a béke megalapozása emeli tökélyre. A parinibbānát tekintve ugyanis az összes tanítvány és paccekabuddha teljesen egyforma a Tathāgatákkal; valamennyien azonosak, bármiféle különbözőség nélkül. Ezért mondják, hogy „Nem jellemző rájuk a sokféleség a megszabadulás tekintetében” (lásd S. III. 1. 6. 6.).

Igaz, nagylelkű, békés, bölcs, aki
Együttérzéssel is rendelkezik.
Minden tökéletességet beérlelt;
Mi jót ne tudna végrehajtani?

Részvéttel eltelt Nagy Tanító,
Egykedvű, s mégis más javára tesz,
Sohasem vezérli őt egyéni érdek,
E Világhódító, oh, mily csodálatos!

Minden dhammával szemben szenvtelen,
S minden lényt egyformán mérlegel,
Mégis jóllétükért áldozza fel magát,
E Világhódító, oh, mily csodálatos!

Állandó, serény munkálkodásban él,
Az összes lény boldogságát hogy megteremtse;
Nincs akadály, mi őt eltántorítaná,
E Világhódító, oh, mily csodálatos!

(xiv) Mennyi idő szükséges a megvalósításukhoz?

Minimálisan négy mérhetetlen (asaṅkheyya) és százezer nagy világkorszak (mahākappa); közepes haladás esetén nyolc mérhetetlen és százezer nagy világkorszak; és maximálisan tizenhat mérhetetlen és százezer nagy világkorszak.⁶² Ez a hármas felosztás aszerint érvényesül, hogy valakiben a bölcsesség, a hit, illetve az energia van-e túlsúlyban. Akikben ugyanis a bölcsesség van túlsúlyban, azokban a hit a leggyengébb és a bölcsesség a legkifinomultabb; akikben a hit van túlsúlyban, azoknál a bölcsesség a középső (és az energia a leggyengébb); akikben pedig az energia a legerősebb, azoknál a bölcsesség a leggyengébb (és a hit van középen). A legmagasabb megvilágosodást azonban a bölcsesség erejével kell elérni, így mondják ezt a kommentárok.

Mások szerint viszont a bodhisattvák számára szükséges idő energiájuk felfokozott, közepes, vagy zsenge minősége szerint került felosztásra. Megint mások azt állítják, hogy a háromféle időtartam megkülönböztetés nélkül a megvilágosodási követelmények kiteljesítéséhez szükséges időnek felel meg, amit viszont az határoz meg, hogy vajon kifejlettek, közepesek, avagy zsengék-e a megszabadulást beérlelő tényezőik (vimuttiparipācanīyā dhammā).

A bodhisattvák elhatározásuk kialakítása pillanatában is háromfélék lehetnek aszerint a felosztás szerint, amely őket sűrített tanításból is értőkre (ugghaṭitaññū), kidolgozott tanításból értőkre (vipañcitaññū) és képzésre alkalmasakra⁶³ (neyya) osztja. Ezek közül a sűrített tanításból is értők olyan alátámasztó feltételekkel rendelkeznek, hogy amennyiben a tanítványság megvilágosodására hajlanának, már az is elég lenne számukra az arahatság eléréséhez a négy megkülönböztetéssel (paṭisambhidā) és a hat abhiññāval együtt, ha úgy hallanának egy négysoros stanzát egy tökéletesen megvilágosodott Buddha ajkáról, hogy még a harmadik sor sincs befejezve. A második típus alátámasztó feltételei olyanok, hogy amennyiben a tanítványság megvilágosodására hajlanának, elég lenne az arahatság és a hat abhiññā eléréséhez egy négysoros stanzát hallani a Magasztos ajkáról, még úgy is, hogy a negyedik sor nincs befejezve. Végül a harmadik típus alátámasztó feltételei abban az esetben biztosítják az arahatság és a hat abhiññā realizálását, ha a Magasztostól hallott négysoros stanza teljes egészében elhangzik.

E három típus, akik az időtartam előzetes kijelölése nélkül alakítják ki elhatározásukat, közvetlenül a Buddháktól kapnak előrejelzést (jövendő Buddhaságukra vonatkozóan). Ezután az egyes típusok a fent említett időfelosztás szerint fejlesztik ki a pāramīkat és realizálják a tökéletes megvilágosodást. Hogy mindezek a Nagy Lények, akik nap mint nap a Vessantara adományaihoz⁶⁴ hasonló ajándékokat osztogatnak, s a többi pāramīt is ugyanilyen módon fejlesztik, megvalósítják az öt felhagyást, elérik a rokon lények javát szolgáló magatartás tökélyét, a világ javát szolgáló magatartás tökélyét – nos, hogy az ilyen Lények a típusoknak megfelelően kirótt idő letelte előtt váljanak tökéletesen felébredett Buddhákká, az nem lehetséges. Miért? Mert tudásuk még nem elég érett, és a Buddhaságot eredményező tényezők felhalmozása még nem teljes. Ugyanis ahogy a gabona is csak annyi idő eltelte után érik be, amennyi (teljes kifejlődéséhez) szükséges, a legmagasabb megvilágosodás is csak a fentebb említett időszakok elteltével válhat tökéletessé. Ennél hamarabb nem érheti el a bodhisattva a megvilágosodást még akkor sem, ha teljes erőbedobással törekszik. A pāramīk a fentebb említett időfelosztásnak megfelelően teljesednek ki. Így kell ezt érteni.

(xv) Milyen jótékony hatásokkal járnak?

Az elhatározásukat kialakított bodhisattvák az alábbiakban összefoglalható jótékony eredményeket érik el:

E minden tényezőben teljes emberek
Tökéletes felébredésre törnek,
Bár még számtalan eljövendő korszakot
Eltöltenek a születés körében.

Nem létesülnek az Avīci pokolban,
Sem a világok közötti űrben,
Megjelenésük nem lesz fekete óriás,
Sem éhség-szomjúság gyötörte démon.

A bánat síkján ugyan még születnek,
De soh'sem alsóbbrendű létalakban;
S ha emberi alakban létesülnek,
Hallásuk születésük óta ép.

A látásuktól sincsenek megfosztva,
Nem némák és nem végtag-nyomorékok.
Sohasem születnek női testben, vagy
Mint eunuchok, hermafroditák.

E felébredésre elszánt emberek
Mentesek az öt fekete tettől,
Életmódjuk tökéletesen tiszta,
És magatartásuk köre szeplőtelen.

Soh'sem hirdetnek romlott nézetet,
S a kammikus törvényt felismerik.
Olykor mennyországokban születnek,
De nem-eszmélő, s tiszta síkokon sosem.

Eloldódásra hajló igaz emberek,
Kik nem kötődnek már a létsíkokhoz;
A világ javáért róják még pályájukat
A pāramīk kiteljesítésére törve.

A pāramīk gyakorlásának néhány egyéb jótékony hatása a következő: – Annak a tizenhat csodálatos és bámulatra méltó minőségnek a kifejlődése, amelyek úgy kezdődnek, hogy „A bodhisattva, Ānanda, éberen és tökéletes tudati átvilágítottsággal múlik el a Tusita mennyből és száll alá anyjának méhébe” (D. 14.); a harminckét előjel, mint pl. hogy „a hideg eltűnik és a hőség megenyhül”, illetve „amikor a bodhisattva megszületik, a föld megrendül, rázkódik és remeg” stb. (id. mű); és az összes többi minőségek, amelyek itt-ott említésre kerülnek a Jātakákban, a Buddhavaṁsában stb., mint pl. a bodhisattva kívánságainak a teljesülése, a kamma fölötti uralma, és így tovább. Egyéb jótékony hatásuk az olyan egymást kiegészítő kettősségek, mint pl. a mohóságtól való mentesség és a gyűlölettől való mentesség, amelyekről már korábban is volt szó.

Továbbmenve elhatározása megszületésének pillanatától kezdve a bodhisattva olyanná válik minden lény számára, mintha az apjuk lenne, és csupán azok javát kívánja. Megkülönböztetett minőségei folytán érdemessé válik a felajánlásokra, a tiszteletre és a megbecsülésre, s az érdemek legmagasabb területévé válik. Általában egyformán kedves emberekhez és nem-emberekhez, és istenségek vigyáznak rá. Mivel tudata a szeretetben és a részvétben gyökerezik, nem árthatnak neki a vadállatok stb. A lények bármely rendjében születik is újjá, rendkívüli érdemei folytán az ugyanezen rendbe tartozó összes többi lényt is felülmúlja szépség, hírnév, boldogság, erő és uralom tekintetében egyaránt.

Erős és egészséges. Hite nagyon tiszta és világos. Energiája, ébersége, összpontosítottsága és bölcsessége ugyancsak nagyon tiszta és világos. Romlottságai, zavarai és szenvedélyei gyengék. Mivel szennyeződései gyengék, könnyen figyelmeztethető, leleményes, türelmes, szelíd, rokonszenves és szívélyes. Mentes a haragtól, a rosszindulattól, a befeketítéstől, a zsarnokoskodástól, az irigységtől, a fösvénységtől, a ravaszkodástól, az álszent képmutatástól, a makacsságtól, a beképzeltségtől, a szemtelenségtől és a hanyagságtól. Elviseli a mások keze által történő kínzást, de ő maga sohasem gyötör senkit. Ha belép egy falu területére, akkor a veszélyek és szerencsétlenségek, amelyek az ott élő lényeket fenyegetik, általában nem képesek létesülni, a már létrejött csapások pedig csillapodnak. Amikor pedig a bánat síkjain születik újjá, az ott élő közönséges lényektől eltérően nem kínlódik a rendkívüli szenvedések súlya alatt, hanem ellenkezőleg, ettől csak még erősebbé válik benne a szellemi sürgetés érzete.

A pāramīk jótékony hatásai tehát a Nagy Ember mindezen megkülönböztetett minőségei, tehát hogy olyan a lények számára, mintha az apjuk lenne, méltó a felajánlásokra stb., amely minőségek ilyen, vagy olyan létállapotokban kerülnek előtérbe.

Ezenkívül az élettartambeli teljesítmény, a formabeli teljesítmény, a családbeli teljesítmény, az uralombeli teljesítmény, a szavahihetőség és a szellemi erő nagysága ugyancsak a Nagy Ember pāramī-inak jótékony hatását tükrözik. Itt az »élettartambeli teljesítmény« (āyusampadā) az élet tartósságát, vagyis a hosszú életet jelenti, bármelyik létállapotban születne is újjá; ennek révén képes arra, hogy be is fejezze mindazokat az üdvös vállalkozásokat, amelyekbe belekezdett, és számos üdvös minőséget halmozzon fel. A »formabeli teljesítmény« (rūpasampadā) a forma szépsége, a báj és a szeretetreméltó külső; ennek révén tud bizalmat és megbecsülést kiváltani azokból a lényekből, akik a testi formát tekintik alapnak. A »családbeli teljesítmény« (kulasampadā) a kitűnő családokban való újjászületést jelenti; ennek révén tudja elérni, hogy még azok a lények is érdemesnek tartsák követni és szolgálni őt, akik megrészegültek a születés stb. hiábavalóságaitól. Az »uralombeli teljesítmény« (issariyasampadā) a hatalom nagysága, a befolyás nagysága, és a kíséret nagysága; ennek révén tud a jószándék négy alapján keresztül hasznára lenni azoknak, akiknek erre van szükségük, illetve a Dhammán keresztül fegyelmezni azokat, akiknek fegyelmezésre van szükségük. A »szavahihetőség« (ādeyyavacanatā) a megbízhatóságot, az igazszavúságot jelenti; ennek révén válik olyan tekintéllyé a lények számára, akinek a szavát nem lehet figyelmen kívül hagyni. A »szellemi erő nagysága« (mahānubhāvatā) a szellemi erő méreteire utal; ennek köszönhető, hogy senki sem képes őt legyőzni, míg ő maga kivétel nélkül mindig legyőzi a többieket – Dhammával, igazságossággal, igazi nemes minőségeivel. Az élettartambeli teljesítmény és a többiek tehát ugyancsak a Nagy Ember pāramī-inak jótékony következményei. Ezek az okai annak, hogy saját érdem-összetevői határtalanná növekednek, és ezek azok az eszközök, amelyek segítségével belépni készteti a lényeket a három hordozóba, hogy ott beérjenek.

(xvi) Mi a gyümölcsük?

Gyümölcsük röviden a tökéletes Buddhaság állapota. Részletesebben kifejtve, a formatest (rūpakāya) megszerzése, amely ragyog az olyan érdemdús minőségek sokaságától, mint amilyen pl. a Nagy Ember harminckét jellegzetessége, a testi szépség nyolc kisebb jegye, az ölnyi mély aura stb.; továbbá ennek alapján a dicsőséges Dhamma-test (dhammakāya)⁶⁵ megszerzése, amely sugárzik a végtelen és határtalan érdemdús minőségek összeségétől – a tíz hatalomtól, a magabiztosság négy alapjától, a másokkal nem megosztható tudás hat fajtájától, a tizennyolc páratlan Buddha-dhammától és így tovább. És a Buddha-minőségek száma oly mérhetetlen, hogy még egy tökéletesen megvilágosodott Buddha sem tudná elvégezni azok kimerítő jellemzését, még több világkorszak alatt sem. Ez a gyümölcsük.

Hiszen megmondatott:

Ha egy Buddha elkezdene dícsérni egy Buddhát,
S egy világkorszakon át semmi másról nem beszélne,
A mérhetetlen világkorszak előbb végetérne,
Mintsem végére érne a Tathāgata dicséretének.

Lábjegyzetek

8. A »lemondás« nem csak az anyagi dolgokról való külső lemondást jelenti, hanem a lelki-tudati szennyeződések elhagyását is. A Buddhista pszichológia a szennyeződések működésében három szintet különböztet meg: (1) a szendergési szakasz, amikor a szennyeződés rejtett hajlamként (anusaya) húzódik meg a tudati kontinuum alapjainál; (2) a megszállottság (pariyuṭṭhāna) szakasza, amikor a szennyeződés aktív tudattényezőként emelkedik a felszínre; (3) a vétkezés (vītikkama) szakasza, amikor a szennyeződés valamilyen nem üdvös testi, vagy szóbeli viselkedést indít el. Az erény, mint az előírások betartása, legátolja a szennyeződések testen és beszéden keresztül történő aktív kifejezésre jutását. A higgadtsági meditáció – különösen a jhāna, vagy elmélyedés szintjén – megakadályozza a tudati megszállottságok kialakulását. A bölcsesség és a belátó megértés pedig egészen a szendergés alapszintjéig lemenően kiirtja az összes szennyeződéseket.

9. Dhammanijjhānakkhanti. A khanti szó, amit rendszerint a türelem megjelölésére használnak a nehézségek elviselése és mások hibáinak elnézése értelmében, néha olyan tanrendszerek értelmi jellegű elfogadását is jelentheti, amit valaki még nem értett meg tökéletesen. A türelem tehát ebben az értelemben nemcsak az akarat erénye, hanem az értelemé is. Nem más ez, mint a hitetlenségnek a bizalomból fakadó beszüntetése, vagyis az, hogy az ember hajlandó a racionális megértés számára zavarba ejtő, vagy egyenesen botrányos tételeket is elfogadni, bízva abban, hogy bölcsességének fejlődése ezt az elfogadást tiszta és biztos tudássá fogja változtatni. A dhammanijjhānakkhanti összetétel egy olyan átmeneti szintet jelöl ebben az átalakulási folyamatban, ahol a megértés gondolatilag már fel tudja fogni a kezdetben csak hit által elfogadott igazságot, nem jutott még el azonban annak közvetlen belátó megértéssel történő, tökéletes megragadásáig.

23. Anulomiyam khantiyam ṭhito. Az »alkalmazkodó elfogadás« azt a szakaszt jelzi a belátó megértés fejlődésében, amikor a meditáló már el tudja fogadni a szemlélődésében feltáruló alapvető igazságokat, anélkül azonban, hogy érett bölcsességgel teljesen meg tudná érteni azokat. A khanti itt inkább a nehezen érthető tanítások elfogadása értelmében szerepel, nem pedig mint a hétköznapi értelemben vett türelem. Lásd ezzel kapcsolatban a 9. lábjegyzetet a 258. oldalon.

29. A harmincnyolc meditációs tárgy azonos a rendíthetetlen nyugalom meditáció szokásos negyven tárgyával, elvéve abból két kasiṇát. Ezek felsorolása a legtöbb meditációs kézikönyvben megtalálható. Lásd Vism. III. 104-105., 112-113. oldal. Az előkészítő szakasz kifejlesztése a jhānákat megelőző, azokat felvezető gyakorlást jelenti. Az uralom öt fajtája a jhānára való ráirányulás, az abba való belépés, a jhāna feloldása, az abból való kibontakozás, valamint az arra történő visszaemlékezés uraltságát jelenti. Lásd Vism. III. 131-136., 160-161. oldal.

31. A megtisztulás e hét szakaszáról a Rathavinttasutta (M. 24.) ad rövid összefoglalást és a Visuddhimagga fejti ki teljes részletességgel. A »tökéletesség útja« a nibbānához elvezető világfeletti ösvény, ami akkor nyílik meg a szemlélődő tanítvány számára, amikor az elér egy inuitív csúcspontot. Az ezen ösvényre történő rálépéssel visszafordíthatatlanul a megvilágosodáshoz és a végső megszabaduláshoz kapcsolódik. A tiszta tudás három fajtája a múltbeli életekre való visszaemlékezés, a lények elmúlásának és újralétesülésének tudása, valamint a rongáltságok elpusztításának tudása. A hat abhiññāt már korábban ismertettük. A négy megkülönböztetés a jelentés, a dhammák, az etimológia és az alkalmasság vonatkozásában megnyilvánuló ítélőképesség.

32. Az öt szem közül az első a hús-vér szem (maṁsacakkhu), a testi látás szerve, amely azonban a Buddhák esetében már önmagában is sokszorosan felülmúlja a hétköznapi ember látását. A második az isteni szem (dibbacakkhu), amelynek segítségével valamennyi létsíkon képes nyomon követni a lények saját kammájuknak megfelelő elmúlását és újralétesülését. A harmadik a bölcsesség-szem (paññācakkhu), amelynek révén képes minden dhammát azok általános és különös jellegzetességei szerint látni, valamint képes felismerni azokat a kondícionáltsági elveket, amelyeknek ezek alá vannak vetve. A negyedik a Buddha-szem (buddhacakkhu), amellyel fel tudja ismerni a lények hajlamait és diszpozícióit, valamint képességeik érettségi fokát. Az ötödik pedig az egyetemes szem (samantacakkhu), a mindentudás tudása. Lásd M. Nidd., 356-360. oldal.

37. A dhamma szó itt a hatodik külső érzékelési alapot jelenti, amely a képzetszövés, imagináció és reflektáló gondolkodás objektumainak körét foglalja magában. Ebben a minőségben azonban az Abhidhamma értelmezése szerint nemcsak gondolatokat, képzeteket és szellemi sajátosságokat foglal magában, hanem egy sor olyan anyagi jelenséget is, amelyek a közvetlen érzékelés számára nem hozzáférhetőek. Ilyenek pl. az ennivalóban lévő tápláló esszencia, az életképesség, az anyagi kohézió eleme stb., amelyek létezéséről csak az érzékleti jelenségek mintázatából levont következtetések útján tudhatunk. Így bár ezek a jelenségek anyagiak és nem gondolatiak, mégis besorolták őket a szellemi tárgyak érzékelési alapja körébe, hiszen csupán a reflektáló gondolat számára hozzáférhetőek, s nem pedig a közvetlen érzékelés számára. Talán nem is kell mondani, hogy ez a dhammadāna nem azonos a Buddha Tanának adásával, ami ugyanezt a nevet viseli.

40. A vāsanák, vagy »lelki lenyomatok« kérdésével kapcsolatban az Udānához írott segédkommentár ezt mondja: „A vāsanák puszta potenciális erőként létező sajátos cselekvési diszpozíciók, melyek az időtlen idők óta mozgásba jött számtalan szennyeződés összjátékából épülnek fel. Ezek még azok szellemi kontinuitásában is megtalálhatók, akik mentesek már a szennyeződésektől (vagyis az arahatokéban), és ebben az állapotukban olyan magatartások forrásaként működnek, amelyek hasonlítanak az azon időben követett magatartásformákhoz, amikor a szennyeződések még nem voltak elpusztítva. A Magasztos Buddhák esetében azonban, akik eredeti elhatározásuk beteljesítése nyomán nemcsak a szennyeződéseket, de a tudás összes akadályát is eltávolították, nem marad vāsaná a szellemi kontinuitásban. Az arahat-tanítványok és a paccekabuddhák esetében viszont, akik elhagyták a szennyeződéseket, de nem távolították el a tudás akadályait, a vāsanák megmaradnak.” Klasszikus példa erre a nagytiszteletű Pilindavaccha esete, aki még arahat korában is a vasala szóval szólította meg a többi bhikkhut. E megalázó kifejezést a brahminok szokták használni az alacsonyabb kasztbéliekre. Az illető szerzetes esetében azonban a szó használata nyilván nem önhittséget, vagy a többiek megvetését fejezte ki, hiszen e két szennyeződést már rég teljesen kipusztította; egyszerűen a szó múltbeli használatának szokás-ereje késztette annak alkalmazására, mivel számos előző életében brahminként működött. Lásd az Ud. III. 6-t és annak kommentárját.

43. A segédkommentár szerzője nyilván azért hangsúlyozza ezt a fenntartást, hogy az általa képviselt bodhisattva ideált elhatárolja attól a morális degenerálódástól, ami olykor valóban végbement más buddhista iskolák bodhisattva-felfogásában. Miután ugyanis elfogadták a részvét döntő jelentőségét, könnyű volt ezt az elvet olyan köpönyegként használni, ami igazolásképpen ráhúzható egy sor olyan magatartásformára is, amelyek feltűnő elhajlást mutatnak az erkölcsiség magasabb normáitól.

47. A tökéletes megértés világi fajtáit illetően lásd Vism. XX., 3-5., 704-706. oldal. A sajátos jellegzetességek a dhammák egyes sajátos típusainak megkülönböztető jegyei, az általános jellegzetességek pedig a szenvedés, mulandóság és én-nélküliség valamenynyi dhammában közös jegyei. A meditációból születő bölcsesség előkészítő szakaszát a tökéletes megértés világi fajtái közé szokás besorolni. A theravāda értelmezése szerint a bodhisattvának az ilyen bölcsesség következő, világfeletti szakaszát csak megvilágosodása előestéjén szabad elérnie, hiszen fogadalma értelmében a végső megszabadulás útjára csak azt követően léphet rá, hogy pāramī-i eljutottak a Buddhasághoz szükséges tökéletesség szintjére.

60. Lehet, hogy itt is megkezdésről (samudāgama), s nem kiteljesedésről (pāripūri) van szó? Valamennyi rendelkezésünkre álló szövegben pāripūri szerepel, bár a szövegösszefüggés alapján samudāgama-nak kellene szerepelnie. A megkezdés kifejezés értelme az adott sajátos erény felmerülése a bodhisattva pályájának kezdetén, majd annak fokozatos beérése számtalan élet folyamán. A kiteljesedés viszont ugyanezen erények teljes virágba borulása. Az itt tárgyalt első álláspont valamennyi megalapozás kiteljesedését időben a megvilágosodás elé helyezi.

62. A nagy világkorszak tartamát a szövegek csak hasonlatokkal érzékeltetik. Például ha volna egy kemény gránitból lévő sziklatömb, amely egy yojana (kb. 7 mérföld) magas és egy yojana kerületű, és száz évenként elmenne arra egy ember, aki egyszer végigsimítaná a sziklát a selyemkendőjével, akkor is hamarabb kopna el a sziklatömb, mint ahogy a világkorszak véget érne. A »mérhetetlen« megszámlálhatatlanul sok nagy világkorszakot foglal magában; nem szabad ezt összetéveszteni azzal a »négy mérhetetlen időszakkal«, amelyek az egyes nagy világkorszakok részeit képezik, vagyis a kiterjedés, kibontakozás, összehúzódás és felbomlás szakaszaival.

page_revision: 16, last_edited: 1250518983|%e %b %Y, %H:%M %Z (%O ago)

Edit Tags Discuss History Files Print Site tools + Options

A Buddha Ujja