Hajlamosak vagyunk rá, hogy figyelmen kívül hagyjuk a hétköznapi dolgokat. Általában csak akkor figyelünk a légzésünkre, amikor az rendellenes, pl.: asztmás roham esetén vagy egy megerõltetõ futás után. De az ánápánaszati alkalmával az általános légzésünket vesszük a meditáció tárgyának. Nem próbáljuk megnyújtani vagy megrövidíteni, vagy bármi módon befolyásolni, csak egyszerûen megmaradunk a normális ki- és belégzésnél. A légzés nem egy olyan dolog, amit mi alkotunk vagy elképzelünk, ez, a testünk egy természetes folyamata, ami az élet végéig eltart - ha koncentrálunk rá, ha nem. Így ez egy olyan dolog, ami mindig kéznél van, és amivel bármikor foglalkozhatunk. Semmiféle képzettségre nincs szükségünk ahhoz, hogy a légzésünkre figyeljünk, nem is kell különösen intelligensnek lennünk, mindössze annyit kell tennünk, hogy tudatában legyünk minden egyes ki- és belégzésnek. A bölcsesség nem a nagyszabású elméletek és filozófiai tanítások tanulmányozásából ered, hanem a hétköznapi dolgok megfigyelésébõl.
A légzésben semmi izgalmas vagy elragadó nincs, ezért nagyon idegesítõvé válhat ez a folyamat, sõt, meg is utálhatjuk akár. Arra vágyunk, hogy állandóan olyan dolgok vegyenek körül, amik érdekesek és úgy ragadnak magukkal, hogy közben a kisujjunkat sem kell mozdítanunk. Ha valahol zenét hallunk, akkor nem azon kezdünk gondolkodni, hogy: „Koncentrálnom kell erre a magával ragadó és izgalmas ritmusú zenére." - le sem tudjuk magunkat állítani, mert a ritmus annyira kényszerítõ erejû, hogy magával húz minket. A normál légzésünk ritmusa nem érdekes vagy kényszerítõ erejû, hanem megnyugtató és a legtöbb élõlény nincs hozzászokva a nyugalomhoz. Az emberek többsége szereti a béke gondolatát, viszont a tényleges tapasztalatát kiábrándítónak vagy frusztrálónak találja. Valami ösztönzõ dologra vágynak, valami olyasmire, ami magába rántja õket. Az ánápánaszati gyakorlásakor egy olyan tárgynál maradunk, ami teljesen semleges, nincsenek erõs érzelmeink a légzésünk irányában - mint a szeretet és a gyûlölet -, és mindössze annyit teszünk, hogy megfigyeljük a ki-és belégzés kezdetét, közepét és végét. A lélegzet szelíd ritmusa - mivel lassabb a gondolatok ritmusánál -, a megnyugváshoz vezet és elkezdünk nem-gondolkodni. De ne próbáljunk valamit megszerezni a meditáció által, legyen az a szamádhi1 vagy dzshána2, mert amikor az elme azon van, hogy elérjen valamit, ahelyett, hogy szerényen megelégedne a légzés figyelésével, akkor nem lassul le, és nem válik nyugodttá, és ezáltal frusztráltakká válunk.
Eleinte az elme elkalandozik. Amikor észrevesszük, hogy ez megtörténik, akkor nagyon gyengéden térítsük vissza a légzés figyelésére. Legyünk nagyon-nagyon türelmesek, és ne jelentsen problémát az újrakezdés. Az elménk nincs hozzászokva ahhoz, hogy féken legyen tartva, megtanulta, hogy összekapcsolja az egyik dolgot a másikkal és, hogy mindenrõl véleményt alkosson. Mivel megszoktuk, hogy az intelligenciánkat és a készségeinket felhasználva „praktikusan" gondolkodjunk, ezért hajlamosak vagyunk rá, hogy feszültek és idegesek legyünk, amikor ez nem sikerül, és mikor az ánápánaszatit gyakoroljuk, akkor a saját ellenállásunkba ütközünk és neheztelünk minderre. Olyan ez, mint mikor egy vadlovat elõször szerszámoznak föl és az dühös azokra a dolgokra, amik megkötözik õt.
Mikor elkalandozunk, idegesek leszünk és elmegy a kedvünk az egésztõl, akár meg is gyûlölhetjük mindezt. Ha a frusztrációból kifolyólag megpróbáljuk az elménkre erõltetni a nyugalmat, akkor csak egy rövid ideig tarthatjuk ezt fenn, majd az elme ismét valahol máshol jár. Tehát a megfelelõ magatartás az ánápánaszati gyakorlásakor: a nagy türelem, hisz a világ minden ideje a miénk. Engedjünk el minden anyagias, személyes vagy pénzügyi problémát. Ezalatt az idõ alatt semmi más dolgunk nincs, mint figyelni a légzésünket.
Ha a belégzéskor kalandozna el az elménk, akkor fektessünk nagyobb hangsúlyt a belégzésre. Ha a kilégzéskor, akkor oda. Folyamatosan hozzuk vissza. Mindig álljunk készen az újrakezdésre. Minden egyes új nap kezdetén, minden egyes belégzés elején fejlesszük ki magunkban a kezdõk elméjét: semmit se hozzunk a régibõl az újba, tüntessünk el minden nyomot, mint egy hatalmas máglya.
Így tehát, ha az elménk elkalandozna, mi visszahozzuk ismét, és ez a tett már maga egy éber pillanat. Úgy neveljük az elménket, mint egy gondos anya a gyermekét. Egy kis gyermek nem tudja pontosan, mit is csinál éppen, csak egyszerûen elkalandozik, és ha az anya erre rendszerint úgy reagál, hogy bemérgesedik rá és elveri, akkor a gyermek megfélemlítetté és ideggyengévé válik. Egy jó anya csak szemmel tartja a gyermekét, és ha elkalandozna, visszahozza. Ezen türelemmel felvértezve nem ostorozzuk magunkat, nem gyûlöljük magunkat, nem gyûlöljük a légzésünket, nem gyûlölünk senkit, nem leszünk idegesek, csak azért, mert nem találtuk meg a nyugalmat az ánápánaszati alkalmával.
Néha túl komolyan vesszük a dolgokat, néha teljesen hiányzik belõlünk az öröm, a boldogság, a humorérzék és csak elfojtunk mindent magunkban. Vidítsd fel az elmét, próbálj meg mosolyogni! Légy laza és nyugodt, ne nyomasszon a tudat, hogy valami különlegeset kell megvalósítanod - semmit sem kell megszerezned, ez nem egy jó üzlet, nincs benne semmi különleges. És mit mondasz, mit tettél ma azért, hogy megkeresd a kenyérre valót? Mindössze egyetlenegy éber belégzést? Õrültség! De ez még mindig több, mint amit a legtöbb ember elmondhat egy napjáról.
Nem küzdünk a gonosz seregeivel. Ha ellenszenvet éreznél az ánápánaszati irányába, akkor tudatosítsd magadban ezt az érzést is. Ne érezd úgy, hogy ez egy olyan dolog, amit meg kell tenned, hanem hadd legyen ez egy örömforrás, valami, amit igazán élvezel csinálni. Amikor az jár a fejedben: „Nem bírom tovább!", akkor tudatosítsd ezt, mint ellenállást, félelmet, vagy frusztrációt és menj tovább. Ne tedd ezt bonyolulttá vagy nehéz feladattá. Amikor elõször felszenteltek, halál komoly voltam, nagyon kemény és szigorú önmagamhoz. Olyan voltam, mint egy száraz karó és szörnyû lelki állapotokba kerültem. Folyton az járt a fejemben: „Meg kell csinálnom… Meg kell csinálnom…" Ezekben az idõkben tanultam meg szemlélni a békét. Kétség és nyugtalanság, elégedetlenség és ellenszenv - hamarosan képessé váltam rá, hogy elmélkedjek a békérõl, egyre csak ismételgettem a szót, hipnotizáltam magam, hogy megnyugodjak. Hiába jöttek az olyan kétségektõl átitatott gondolatok, mint: „Semmire sem megyek ezzel, ez egy haszontalan dolog, el akarok már érni valamit", képes voltam megbékélni velük. Ez az egyik módszer, amit használhatsz. Tehát, amikor feszültekké válunk, lazuljunk el, és aztán folytassuk az ánápánaszatit.
Elõször reménytelenül ügyetlennek érezzük magunkat, hasonlóan ahhoz, mint amikor gitározni tanulunk. Amikor elõször próbálunk játszani valamit, olyan ügyetlenek vagyunk, hogy az egész reménytelennek tûnik, de amikor már egy ideje gyakorolunk, és elég ügyesek vagyunk hozzá, sikerül a dolog és az egész nagyon könnyûvé válik. Megtanuljuk, hogy hogyan váljunk szemlélõjévé a saját elménknek, így tudatában leszünk annak, ha nyugtalanok, feszültek vagy tompák vagyunk. Tudatosítjuk ezt, nem próbáljuk meggyõzni magunkat arról, hogy ez másképp van, teljes mértékben tudatában vagyunk annak, ahogyan a dolgok vannak. Fenntartjuk az erõfeszítést, legalább egy belégzés erejéig. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor legalább egy fél belégzésig. Ezen úton járva nem azon vagyunk, hogy hirtelen tökéletessé váljunk. Nem kell mindent helyesen csinálnunk azon elméleteknek megfelelõen, amik leírják, hogyan is kellene, hanem a felmerülõ problémákat felhasználva gyakoroljunk. Ha szétszórt tudatunk van, akkor az már bölcsességnek számít, ha felismerjük az elménket, ami körbe-körbe rohangál - ez a belátó bölcsesség. Azt gondolni, nem jó ez így, ahogy van, gyûlölni magunkat vagy szomorúnak lenni amiatt, mert történetesen ilyenek vagyunk - ez a tudatlanság.
Nem onnét kezdjük a gyakorlást, ahol egy jóga-mester áll, nem csinálunk Ijengar-féle3 testtartásokat, mielõtt kifacsarnánk végtagjainkat és megérintenénk a lábujjunkat. Ezzel csak tönkretennénk magunkat. Végignézhetjük az összes testtartást a „Jóga reflektorfényben" c. könyvben és megcsodálhatjuk Ijengart, amint körbetekeri a lábait a nyakán, mindenféle elképesztõ testhelyzetben, de ha megpróbáljuk utánozni, akkor a kórházban fogunk kikötni. Ezért azzal kezdjük a gyakorlatot, hogy megpróbáljuk egy kicsit jobban meghajlítani a derekunkat, megvizsgáljuk a felbukkanó fájdalmat és az ellenállásunkat, majd megtanulunk fokozatosan feszíteni. Így mûködik ez az ánápánaszati alkalmával is, felismerjük, hogy hol is tartunk éppen, és onnét indulunk el, elkezdjük egy kicsit hosszabban fenntartani a figyelmünket, és így megértjük, mi is az a koncentráció. Ne hozzunk olyan elhatározásokat, mint Superman, hiszen nem vagyunk Supermanek. „Egész éjjel egy helyben fogok ülni, és a légzésemre koncentrálok." - mondod, de amikor kudarcot vallasz, begurulsz. Válassz olyan idõtartamokat, amiket képes vagy teljesíteni. Kísérletezz, dolgozz együtt az elméddel egészen addig, míg meg nem tanulod, hogyan kell megfelelõen fejlesztened magad, és hogyan kell lazítanod.
Esések közepette kell megtanulnunk járni. Nézd meg a csecsemõket, én még egy olyat sem láttam, aki egyenesen tudott volna járni. Mászniuk kell, különbözõ dolgokba kell kapaszkodniuk, és minden egyes elesés után talpra kell állniuk, újra meg újra. Így mûködik a meditáció is. A bölcsesség a nem-tudás megfigyelésébõl, hibák elkövetésébõl ered: elmélkedünk róluk, majd tovább megyünk. Ha túl sokat gondolkodunk errõl, akkor az egész reménytelennek tûnhet. Ha a csecsemõk sokat gondolkodnának, akkor soha sem tanulnának meg járni, hiszen, ha egy csecsemõt járni tanulni látsz, reménytelennek tûnik, nem? Ha gondolkodunk róla, a meditáció szintén teljesen reménytelennek tûnhet, de mi csak folytassuk tovább. Mindez nagyon könnyen mehet akkor, amikor tele vagyunk lelkesedéssel, amikor a tanár és a tanítása inspirálóan hat ránk, de a lelkesedés és az inspiráció mulandó körülmények, és végül a kiábrándultságba és az unalomba vezetnek. Amikor unatkozunk, akkor tényleg komoly erõfeszítéseket kell tennünk, hogy sikeres legyen a gyakorlás. Amikor unatkozunk, akkor el akarunk menekülni és újjászületni valami szórakoztató és izgalmas szituációba. De a belátó bölcsesség érdekében türelmesen ki kell tartanunk a kiábrándultság és a depresszió hullámvölgyein keresztül. Csak ezen módszerre jellemzõ az, hogy képesek vagyunk megállítani a megszokások köreit és megérthetjük a megszûnést, megismerhetjük az elme csendjét és ürességét.
Ha olyan könyveket olvasunk, amik azt tanácsolják: ne tegyünk semmiféle erõfeszítést a dolgok irányában, csak hagyjuk, hadd történjen minden természetes, spontán módon, akkor hajlamosak leszünk azt gondolni, hogy semmi mást nem kell tennünk, csak henyélni. De ezáltal könnyen egy tompa és passzív állapotban találhatjuk magunkat. Ami engem illet, amikor ilyen állapotba kerültem, rájöttem, milyen fontos figyelmet fordítani a testhelyzetekre. Úgy éreztem, semmi értelme nincs csupán passzív módon gyakorolni. Kiegyenesítettem a testemet, kifeszítettem a mellkasom és még az ülõ helyzetre is fordítottam energiát, vagy esetleg fejállást gyakoroltam. Bár a korai idõkben nem rendelkeztem túl nagy energiával, mégis azon voltam, hogy olyasvalamit tegyek, ami erõfeszítést igényel. Megtanultam fenntartani ezen állapotot néhány másodpercig, majd annyiban maradt, de ez még mindig több volt, mint egyáltalán semmit sem tenni.
Minél inkább a könnyebb úton járunk - a legcsekélyebb ellenállás ösvényén -, minél inkább csak a vágyainkat követjük, annál inkább válik a tudat felületessé, figyelmetlenné és zavarodottá. Gondolkodni könnyû. Állandóan ülni és gondolkodni könnyebb, mint nem-gondolkodni, mert ez egy felvett szokásunk. Nem beszélve arról, hogy az a gondolat, hogy: „Nem szabad gondolkodnom!", csak egy újabb gondolat. Ahhoz, hogy elkerüljük a gondolatokat, tudatában kell lennünk azoknak, erõfeszítéseket kell hoznunk azáltal, hogy figyelünk és vizsgálódunk és, hogy figyelemmel kísérjük a gondolat-áramlást. Ahelyett, hogy a tudatunkról gondolkodnánk, figyeljük azt. Ahelyett, hogy csak egyszerûen belegabalyodnánk a gondolatokba, folyamatosan felismerjük õket. A gondolat: mozgás, energia, jön és megy, nem a tudat állandó körülménye. Ha mindenfajta ítélkezés és elemzés nélkül, egyszerûen felismerjük a gondolatokat gondolatokként, akkor elkezdenek lelassulni, majd megállnak. Ez nem valamiféle megsemmisítés, hanem egyszerûen megengedjük a dolgoknak azt, hogy abbamaradjanak. Ez könyörületesség. Amint a szokásoktól megszállott gondolkodás elkezd halványulni, általunk teljesen ismeretlen, hatalmas terek kezdenek kibontakozni elõttünk.
Mindent lelassíthatunk a természetes légzés segítségével, lenyugtathatjuk a kammikus alakzatokat, és ezt értjük szamatha vagy belsõ béke alatt. A tudat fogékonnyá, hajlékonnyá és rugalmassá válik és a légzés is nagyon finommá válhat. De a szamatha gyakorlását csak az upácsára szamádhi (megközelítési koncentráció)-ig visszük el, nem próbálunk meg teljesen feloldódni a gyakorlat tárgyában és belépni a dzshánába. Ezen a ponton még mindig tudatában vagyunk, mind a tárgynak, mind a perifériáinak. Bár a szélsõséges mentális nyugtalanságot meglehetõsen lecsökkentettük, még mindig használhatjuk a bölcsességet. A bölcsességünk még mûködõ rátermettségével vizsgálódunk, és ez a vipasszaná - felismerni a természetét bárminek, amit tapasztalunk, tehát, hogy az: nem-állandó, nem-kielégítõ és nem-én. Az aniccsam, a dukkham és az anattá4 nem fogalmak, amikben hinnünk kell, hanem olyan dolgok, amiket megfigyelhetünk a mindennapokban. Megvizsgáljuk a belégzés kezdetét és végét. Megfigyeljük, mi is az a „kezdet", nem gondolkozunk róla, csak figyelünk, teljes mértékben a belégzés elejére és végére koncentrálunk. A test teljesen magától lélegzik, be és ki, ki és be, és mi egyáltalán nem irányíthatjuk. A légzés a természet része, nem a miénk, nem-én. Ha belátjuk ezt, akkor a vipasszanát gyakoroljuk.
Az a fajta ismeret, amit a buddhista meditáció által nyerünk: szerény - Ácsán Cshá, földigiliszta ismeretnek nevezte ezt -, mert nem tesz arrogánssá, felfuvalkodottá, nem érezteti azt veled, hogy vagy valaki, vagy, hogy bármit is elértél volna. A szavak szintjén ezen gyakorlat nem tûnik túl fontosnak, vagy lényegesnek. Senki sem fog egy ilyen vezércikket írni: „Ma este nyolc órakor, a Tiszteletreméltó Szumédhó levegõt vett!" Néhány ember számára, akik azon vannak, hogy hogyan oldhatnák meg a világ összes problémáját, nagyon fontos lehet az, hogy hogyan segítsenek az embereken a Harmadik Világban, hogyan hozzák rendbe a világot. Ezekbõl a dolgokból kiindulva a légzésfigyelés jelentéktelennek tûnik és a legtöbb ember úgy véli: „Miért pazarolnám ilyenre az idõmet?" Emiatt már sokan támadtak engem, úgymint: „Ti, szerzetesek mit üldögéltek itt? Mit tesztek az emberiség megsegítésére? Egyszerûen önzõek vagytok, elvárjátok az emberektõl, hogy etessenek, míg ti csak üldögéltek és figyelitek a légzéseteket. Elmenekültök a való világ elõl." De mi is az a való világ? Valójában ki is menekül és mi elõl? Mivel is kell szembenézni? Amit az emberek „való világ"-nak hívnak, azt mi egy olyan világnak találjuk, amiben õk hinni szeretnének, egy olyan világnak, ami mellett elkötelezik magukat, vagy egy olyan világnak, amit ismernek és otthonos számukra. De ez a világ egy tudati körülmény. A meditáció valójában szembesít a való világgal, felismeri és tudatosítja azt, úgy, ahogy van, semmint, hogy hinne benne, vagy igazolná, vagy megpróbálná mentálisan elpusztítani. A való világ, tulajdonképpen ugyanolyan mintára keletkezik és múlik el, mint a légzésünk. Nem állítunk fel teóriákat a dolgok természetére vonatkozólag, nem veszünk filozófiai gondolatokat másoktól, hogy aztán megpróbáljunk okoskodni velük, hanem a légzésünk figyelésével ténylegesen megvizsgáljuk azt, ahogy a természet van. Amikor a légzésünket figyeljük, akkor valójában a természetet figyeljük. A légzés természetének megértésén keresztül, megérthetjük minden feltételekhez kötött jelenség természetét. Ha megpróbálnánk megérteni a feltételekhez kötött jelenségeket, a végtelen variációkat, minõségeket, különbözõ idõtartamokat stb., akkor az túl bonyolult lenne, az agyunk nem bírná feldolgozni. Az egyszerû dolgokból kell tanulnunk.
Így, amikor a tudatunk lecsendesedik, figyelemmel tudjuk kísérni a ciklikusságot, belátjuk, hogy ami keletkezik, az el is múlik. Ezt a körforgást hívjuk szamszárának5, a születés és halál kerekének. Megfigyelhetjük a légzés folyamatának szamszárikus körét. Belélegzünk, és aztán kilélegzünk, egyiket sem hagyhatjuk el, az egyik feltételezi a másikat. Eléggé abszurd lenne az a gondolat, hogy: „Én csak belélegezni akarok. Semmi kedvem kilélegezni többé. Végeztem vele. Az életem ezentúl egy végtelen belégzés lesz." Ez teljesen nevetséges, nem? Ha ezzel állnék elõ, akkor biztos õrültnek hinnél, de az az igazság, hogy a legtöbb ember így gondolkodik. Milyen ostobák is az emberek, amikor csak olyan dolgokat tekintenek „kívánatos"-nak, mint az izgalom, gyönyör, fiatalság, szépség, életerõ. „Én csak szép dolgokkal akarom magam körülvenni, és többé nem lesz közöm a rútsághoz. Gyönyört akarok, örömet és kreativitást, de nem akarok semmiféle unalmat vagy depressziót." Ez ugyanaz a fajta õrület, mintha én azt mondtam volna: „Ki nem állhatom a belégzéseket. Többé nem fogok belélegezni." Ha megfigyeljük kötõdésünket a szépséghez, az érzéki örömökhöz és a szerelemhez, akkor rájövünk, hogy ezek elõbb-utóbb a kétségbeeséshez vezetnek6, ezért a hozzáállásunk megváltozik, és függetlenítjük magunkat tõlük. Ez nem azt jelenti, hogy elpusztítjuk a vágyakat, hanem egyszerûen elengedjük õket, nem kapaszkodunk beléjük. Nem keressük a tökéletességet ezen kör egyik részletében sem, de látjuk a tökéletességet az egészben, ami persze magában foglalja az öregséget, a betegséget és a halált is. Ami a nem-teremtettben7 keletkezik eléri a csúcsát, majd visszatér a nem-teremtettbe. Ez a tökéletesség.
Amint elkezdjük belátni, hogy minden szankhára8 rendelkezik a keletkezés és az elmúlás ezen mintájával, elkezdünk behatolni a feltételekhez nem kötöttbe, a tudat békéjébe, a tudat csendjébe. Elkezdjük megtapasztalni a szunnyatát9, avagy az ürességet, ami nem a feledésre utal vagy a semmire, hanem egy tiszta és vibráló nyugalomra. Inkább az ürességhez forduljunk, mint a légzés vagy a tudat körülményeihez. Így rálátásunk lesz a körülményekre, és többé már nem vakon reagálunk rájuk. Van a feltételekhez kötött, a feltételekhez nem kötött10 és a felismerés. De mi is az a felismerés? Emlék? Öntudat? Vagy talán „én"? Eddig képtelen voltam megadni rá a választ, de mégis tisztában vagyok vele. A buddhista meditáció gyakorlása alatt fenntartjuk a felismerést, tudatosan cselekszünk, éberek vagyunk, Buddhák vagyunk az „itt és most"-ban, mert tudjuk: bármi, ami keletkezik, az el is múlik és nem-én. Ezt a felismerést egyaránt alkalmazzuk mindenre, a feltételekhez kötöttre és a feltételekhez nem kötöttre is. Az éberség transzcendens, sokkal inkább az, mint menekvés. És ez egy teljesen hétköznapi dolog. Négy normális testhelyzetünk van: az ülés, az állás, a járás és a fekvés - nem szükséges fejen állnunk vagy hátra szaltókat csinálnunk. A négy testhelyzetet és a normál légzést használjuk, mert ami felé haladunk, az a leghétköznapibb: a feltételekhez nem kötött. A körülmények rendkívüliek lehetnek, de a tudat csöndessége, a feltételekhez nem kötött, annyira hétköznapi, hogy senki sem figyel rá. Állandóan jelen van, de mi soha nem vesszük észre, mert a rejtélyes és elbûvölõ dolgok lekötik minden figyelmünket. Megértjük a dolgokat, amik keletkeznek és elmúlnak, amik ösztönöznek, és amik frusztrálnak. Megértjük azt, ahogyan a dolgok látszanak és elfelejtjük õket. De most visszamegyünk a meditáció gyökeréhez, a békéhez, a felismerés ezen állapotában. Így megértjük a világot, és az többé már nem lesz képes az orrunknál fogva vezetni bennünket.
A Szamszára megértése, nem más, mint a Nibbána feltétele. Amint felismerjük a megszokások köreit, és amint nem vagyunk már többé kiszolgáltatottak neki, akkor megértjük a Nibbánát. A Buddha-bölcsesség csupán két dologból áll: a feltételekhez kötöttbõl és a feltételekhez nem kötöttbõl. Ez egy azonnali felismerése a dolgok jelenlegi állapotának, anélkül, hogy ragaszkodnánk hozzájuk. Ezen pillanatban is tudatában lehetünk a tudati körülményeknek, a test érzéseinek, hogy mit látunk, hallunk, ízlelünk, érintünk, szagolunk és gondolunk, nem beszélve a tudat ürességérõl. Tulajdonképpen a feltételekhez kötött és a feltételekhez nem kötött az, amit megérthetünk.
Tehát a Buddha tanítása egy nagyon közvetlen tanítás. E tanítás gyakorlásának célja nem az, hogy megvilágosodottakká váljuk, hanem az, hogy felismerjük a dolgokat, itt és most.
